The Astral Void

Earthen Tomb (2020)

Miért van az, hogy az Avatarium megjelenése óta minden hölgyemény azt hiszi, hogy befuthat egy okkult doom metal bandában? Hogy a sikerhez elég a boszorkányseprű és a biológia tanszékről kölcsönzött koponyára való viaszcsepegtetés? Megmondom én…azért, mert így van. Divatja lett az elmúlt éveknek ez a vonal és rengetegen kezdenek bele, miközben az igazán erős anyagok már évekkel ezelőtt lecsengtek. Mennyiségben bőven akad, minőségben azonban nem látok számot tevő utánpótlást. Mindez igaz a már több fórumon felkapott The Astral Voidra is, ahol minden megvan a receptból: boszi, gyenge Iommi utánzat riffek tekintetében, pszichedelia és füst. Utóbbinál azért lehet, hogy rezeg a léc, mert ilyen unalmas dalokat csak józanon lehet írni. Már látom magam előtt az anyag mélységeit boncolgató külföldi cikkeket és talán kis hazánk is csatlakozik majd a sorhoz, de most megspórolok nektek némi időt.


Na, de azért nézzük kicsit a bandát, hiszen nehéz úgy elítélni valamit, hogy azt sem tudjuk, miről van szó. A The Astral Void mágikus burokba takarózik megalakulását illetően, annyit tudni róluk, hogy 2018-ban már kiadtak egy EP-t, most pedig a bemutatkozó anyagukat kaptuk kézhez. A zene öt bandatag produktuma, akik közül egyedül a basszer William Carter tud felmutatni némi múltat egyéb zenekarokat illetően, bár ha felsorolnám őket, akkor sem lennétek okosabbak. Vince és Jake felelősék a gitárokért, ami nem hoz túl sok változatosságot, főleg a riffek tekintetében, ugyanakkor egyedül hozzájuk tudok dicséretet is társítani, mivel a rövid, elszórt gitárszólók sokszor nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy tovább hallgassuk az anyagot. Ezek valahogy frissítőre, hangulatosra sikerültek. A dobok mögött Tom Vesuvus (mint egy pornós név, komolyan) hozza a kötelezőt, de fantáziát nem igazán találhatunk a játékában. Végezetül pedig itt van Gabrielle Bishop énekesnő, aki kimeríti a középszerűen tehetséges vokalisták fogalmát. Témavilágban marad nekünk a misztikum, ősi rituálék, természetimádat és egyéb okkult sablonok. Kísértetiesség talán csak az egymáshoz nagyon hasonló (hosszban, felépítésben) tételekben jelentkezik.


Pedig a Serpentine kezdése nagyon bíztató volt a beúszó szinti hangokkal, ám mire elkezdődik a dal, addigra ebből semmi sem marad. A hét perc feletti tétel felénél már kínosan pillanthatunk a lejátszási időre és jogosan akarunk tovább léptetni. Kicsivel lassabb, elborultabb a Cap’o Rushes, de a már említett rövid szólót kivéve sok minden nem marad meg belőle. A lemez legjobb tétele a harmadikként érkező Deity Of Vengeance, ahol a tradicionálisabb doom irányba tesznek egy lépést, kifejezetten a marylandi vonalra emlékeztetve. Nagyon jól áll a retro billentyű ennek a dalnak, ami ténylegesen hoz némi hangulatot, az ének viszont itt sem sikerült igazán fogósra vagy emlékezetesre. Az érdekesen és hosszan kezdődő Invitation To The Bonfire is belecsúszik a tömegtermelés sűrűjébe, így meglehetősen félve álltam neki az utolsó két szerzeménynek, amelyek igazán hosszúra nyúltak… Sajnos mindkét tétel azt próbálja bizonyítani, hogy Gabrielle milyen hosszan tud kitartani egy-egy magánhangzót, különösebb dallam nélkül. A Sloven Leigh azért tartalmaz némi pszichedeliát, de pont ez nem hiányzik a hallgatóságnak, akik épp elbóbiskolnak… A két gitáros ellenére a hangzás nem túl súlyos, inkább csak megbízható, a borító alatt pedig bármi lehetne.
Ha nem hallottatok még olyan zenekarokról, mint az Alunah, Blood Ceremony, Bathsheba, Jess And The Ancient Ones, Castle, Jex Thoth, vagy személyes kedvencem, a Hands Of Orlac, akkor tehetsz próbát ezzel a debütálással, de sokat nem érdemes várni.

szeptember 26.,
október 02.,
október 03.,
október 16.,