The Bleeding
Morbid Prophecy

boymester
2019. november 11.
0
Pontszám
8.5

Nem ünneplek halloweent, de most kiengedtem a szellemet a palackból…

Minden nap egy lépéssel közelebb kerülök ahhoz, hogy igazán vén rókának tekinthessem magamat. Persze ez relatív dolog, mert ha meghallom a húszas éveikben lévő, friss csapatok zenéjét, akkor igazán érzem a kor előre haladását, ha viszont mindezt a magam 34 évével bemondom egy negyvenesnek, esetleg ötvenesnek, akkor látom rajtuk, hogy legszívesebben lazán tarkón bsznának és egy „Hülye vagy te, öcskös. „ megállapítás után otthagynának főni saját levemben. Igen, ez nem egy nagy kor, de alapvetően a komfortzónából nehezen kimozdítható jellememet mégiscsak el tudják érni azok a lángok, amelyeket én már régóta nem szítok elég kitartóan. Itt van például a 2010-ben alakult The Bleeding zenekar esete, akik csak képen tűnnek idősnek (pusztán rondák), de második nagylemezükön is olyan tűzzel pörkölnek alánk, hogy utána már viccből sem lesz kedvünk eljátszadozni az intim részek gyantáztatásának ötletével. Teszik mindezt egy agresszív death/thrash egyveleg keretein belül, melyre különösebb zászlót nem tűztek fel a primitív aprításon és az egyértelmű szórakoztatási szándékon túl.

A zenekari logó és a bőségesen sablonosnak nevezhető, de ettől függetlenül egyértelműen hatásos borító senkiben nem fog kétséget hagyni már az első pillantások után sem: régi iskola üti fel a fejét a fél órában meghatározott játékidő alatt. Az angol srácok viszont mindezt nem úgy képzelik el, hogy veszettül próbálják belőni a hangzást 1990-re, majd némileg átgyúrni a már bevált formulákat. Nem, ők inkább éghető anyaggal itatják át a kripták mélyén száműzetésüket töltő zombihadsereg zörgő csontjait és egy laza mozdulattal lángra lobbantják a horror és terror melegágyát. Sajnos nem volt szerencsém a banda 2017-es Rites Of Absolution című debütálásához, ami állítólag szintén ezen a színvonalon adagolja a brutalitást, de mindenképp pótolni fogom.


De egyelőre maradjunk az aktualitásnál, mert a Morbid Prophecy dübörög jelenleg is a háttérben. Tesztüzemmódban lévő új hangcuccomat etetem most az extrémebb anyagokkal és eddig messzemenően a The Bleeding durrant meg rajta a legerőteljesebben. Itt ne hangerőre gondoljatok, hanem sokkal inkább minőségre. A szélvész riffek, okkult hangulatot sem nélkülöző klasszikus death/thrash aprítások mocska és alattomossága képes bekúszni a bőrünk alá, amihez kiváló párosításként érkezik Jamie Stungo (Era Vulgaris, Scar Divine) sziporkázó őrjöngése, ami a vokált illeti. A srác 2014-ben állt csatasorba, de az kétségtelen, hogy a zenekart alapító Tasos Tzimorotas nagyot nyert vele, mert az ő játékához erre a zabolátlan vadságra, ösztönösen érkező változatosságra volt szükség. Nem kevésbé ad a végeredményhez Sean Richardson basszer munkája sem, aki nemcsak súlyt ad a lemeznek, de kitűnően hallható hangszerével és kalandozásaival egyedi ízt is tud kölcsönözni. James Loh dobolására sem igazán lehet rosszat mondani, a gyilkos aprítás mellett mindig marad néhány ötletesebb megoldás a tarsolyában, hogy ne váljon unalmassá a produkciója.

A lendület pillanatokon belül elsodor minket a Demonic Oath, Maelstrom, Entering The Pandemonium segítségével a címadó tételig, ahol csipetnyivel több okkultizmus és valóban morbid hangulat uralkodik, majd ugyanilyen gyorsan eljutunk a záró Hammer Of Penance poklához. Rég tudtam le dallistát egyetlen mondaton belül, de ez a The Bleeding esetében igazán indokolt: ha elindítod a darálót, addig fog menni, míg le nem csapja a biztosítékot, más nem jelenthet számukra akadályt.
Friss, fiatalos a The Bleeding új lemeze, mindezt úgy, hogy régi klasszikusokat vettek alapul saját világuk felépítése érdekében. Vérgőzös, mocskos death/thrash keverék, ahogy azt régen a Slayer, vagy épp a Sepultura mutatta a világnak abban a korban, amikor őket hívhattuk pelyhes állúnak.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.