The Crippler
I'm Just Gonna Let Myself In

Avatar
2022. december 3.
0
Pontszám
8.5

Philadelphia, becenevén Killadelphia városa egy kontrasztokkal teli világ, ahol a menő felhőkarcolók találkoznak a történelemmel és nem utolsó sorban a végtelen nyomorral. Alighanem az alapítóatyák kicsit másképp képzelték el ennek a szépreményű településnek a jövőjét, de a történelem más utat szánt a „testvéri szeretet városának”. Ha beírjuk a legnagyobb videómegosztó portál keresőmotorjába a Kensigton Avenue szavakat, akkor rögtön szembejön velünk az amerikai álom másik oldala. Az utcák tele vannak hajléktalanokkal, azok sátraival, zombiapokalipszist idéző drogos fiatalokkal, akik ideje korán megtapasztalták a reménytelenség és kilátástalanság végtelennek tűnő fekete lyukát. Az utcát ellepi a szemét, a használt injekciós tű és a gettó minden borzalma. Ez csak egy kiragadott példa, találhatunk ilyen részeket még szép számmal. Ilyen közegből érkezik hozzánk a The Crippler. Ők mindezt a behatást egy kompakt, velős és végtelenül agresszív extrém metal csomagba gyömöszölték. Az I’m Just Gonna Let Myself In inspirációinak a száma szinte végtelen, számos zenei stílusból merítkeznek, aminek a végén igazán egyedi és nem utolsó sorban ütős számokat kapunk ajándékba.

A következő jóravaló urak kapják a főszerepet ebben a kegyetlen akciófilmben: Jag 13 (vokál), Shlak (gitár, háttérvokál), Dan ohare (gitár), Evan (dobok), P. Swirls (basszus). Ez lesz a The Crippler bemutatkozása, ám a tagok egyáltalán nem számítanak kezdőknek. Eat The Turnbuckle, Bad Luck 13 Riot Extravaganza, Brutal Truth és a Total Fucking Destruction. Ha kicsit is ismerjük ezeknek a bandáknak a stílusát, mibenlétét, akkor egész jó képet kaphatunk arról, mire számítsunk az I’m Just Gonna Let Myself Inben. Színes társaság ez, és ez lecsapódik a zenében is. Nem véletlen az „extreme metal” megnevezés a stílusmegjelölésnél. A grindcore, punk, hardcore, thrash metal, death metal mind részei a hangzásuknak, sőt még egy kis macsós beatdown hardcore is akad, Igazi zenei kavalkád, aminek a végeredménye izgalmas lehet, de könnyen előfordulhat az is, hogy inkább egymás ellen van ez a sok stílusbéli behatás, mintsem hogy kiegészítenék egymást.

A címadó számmal lépünk be a romlottság és állandó veszély gettójába. Kifejezetten nyugtalanító, fémes zaj fogad minket, ami után elszabadul a pokol és megérkezünk a totális őrület utcájába, ahol mindenki a mi vesztünket akarja. Erősen szól a lemez, mindent tisztán hallani. A punk egyszerűsége, a death metal brutalitása, a thrash metal sodrása és nem utolsó sorban a grind kiszámíthatatlansága alkotta egység jellemzi. Egy jó értelemben vett káosznak lehetünk a fültanúi, ahol örömmel jelenthetem, hogy legtöbbször inkább egymást kiegészítik ezek a pokolfajzatok. Egyik sem akarja a másikhoz szegezni a kést, azt inkább a mi nyakunknak szánják. A death hörgések gyakran váltakoznak a grindra jellemző őrült, rekedtesen torzított kiáltásaival. A hardcore is tiszteletét teszi pár ugatás erejéig, a zene pedig tele van vitalitással és erővel. Szó szerint ránk rúgja az ajtót a The Crippler. A Mangled Bodies rengeteg groove és kapós témák segítségével fogja szilánkosra törni a csontjainkat. Ebben a számban van az egyik kedvenc pillanatom, ahol pár másodperc erejéig egy villámgyors blast beat és egy totálisan őrült grind téma veszi át a hatalmat a szám felett és az a tuskó ugatás…többször is vissza kellett tekernem. Blood Duster, Deicide, The Exploited, Phobia és Repulsion rajongóknak szánták a leginkább a The Crippler debütálását, de ez szerintem egy zsánereken túlmutató album. Minden extremitást kedvelő zenerajongó talál benne legalább egy olyan dolgot, ami által nem fogja megbánni, hogy eltöltött egy kis időt evvel az albummal.

Az I Don’t Want To Hurt You, I Just Want To Kill You ismét remek témákkal vágja pofán azt, aki be mer neki szólni a kapualjból. A számok címei is nagyon illenek mindahhoz a hangulathoz, amit a The Crippler közvetít nekünk. Merthogy úgy is lehet hangulatot teremteni, ha nem 20 perces, andalgós kompozíciókat alkotunk. Ezek az alig 2 perces gránátok mind reprezentálják azt a fertőt, amit maguk körül látnak a The Crippler tagjai. Ha csak egy rossz utcába lép valaki, az akár megpecsételheti az élete hátralevő részét…már ha lesz még hátra levő rész. A Detroit, Gary, Compton, Harlem, Bronx, Flint nevek csak a jéghegy csúcsa. Az I Keep Hearing Noises In Your Basement is egy ártatlan nő brutális meggyilkolásával kezdődik, ami az ilyen helyeken a mindennapok része, az ottani lakókból egy vállrándításnál többet nem fog kiváltani érzelmileg egy ilyen rémtett. A d-beatek szinte egy csettintésre gyorsulnak fel blast beatté és ez ad egy olyan kiszámíthatatlanságot a daloknak, amit egy ilyen város/környék áraszthat magából. Persze egy daccal kevert büszkeség mindig jellemzi az itt lakókat, ez a fajta lokálpatriotizmus minden környéket áthatja. A Suicide By Cop a másik oldalát mutatja meg a történetnek, amikor sok helyi rendőr kihasználja az egyenruha adta erőt és előbb lő, aztán kérdez. Még akkor is, ha ez nem kifejezetten indokolt. Ezek mind rendszerszintű problémák, amikre hatásos választ senki sem akar adni, mert akkor túl sok lábujjra lépne rá. Elég ha csak a fegyverlobbi mindenható erejét említem meg, és akkor ez csak egy darab a több ezres kirakósból. Az arany középutat megtalálni a totális anarchia és a helyi kiskirályok rémuralma között nem egyszerű megtalálni egy olyan társadalomban, ahol a középosztály, mint olyan egyre inkább a múlt homályába vész. A Human Offals ott folytatja, ahol abbahagytuk, kicsit belemászik az anatómia világába, hogy legyen ilyen is.

Igazándiból az egyetlen kritikám az lenne, hogy nagyon könnyen egybe tudnak folyni a dalok. Ez különösen akkor tűnik fel, ha egymás után kétszer hallgatjuk meg az albumot. Rövidek, velősek a számok, de túl sokszor hallok olyan részeket, amik nagyon hasonlítanak egymásra. A The Crippler szerencséje az, hogy ezek általában kiváló témák és a zenei megvalósítás is profikhoz méltó. dalszerzés fronton még egy kicsit ötletelhettek volna. A Stabbing People punk ritmikája és egyszerű, de nagyszerű témája képes kitűnni a többi szám közül. A Let’s See What’s In Those Pockets középtempós groove és öblös hörgések közepett rabol ki minket az alig pislákoló fényekkel bevilágított utcán. Csak pár semmitmondó tekintet fogad minket ezután, senkit sem fog érdekelni a mi nyomorunk, mert mindenkinek megvan a sajátja. Ez egy hosszabb tétel a maga több mint 3 percével, jól is jött egy ilyen szám, ami megtöri az állandó darálást. Kiemelném még a Where’s My Fucking Money című számot, aminél kifejezetten fogósra sikerültek a riffek, továbbá nagyszerűen kihallani ismét a punk és a hardcore témákat belőlük. Az utána következő bejátszás pedig csak ráerősít az eddig taglalt hangulatra.

Nem szeretnék az önismétlés főbenjáró bűnébe esni. Az I’m Just Gonna Let Myself In egy kicsit egysíkú, de remek extrém metal album lett. Kifejezetten olyan, amire simán eltudom képzelni, hogy kitör egy tömegverekedés az egyik elszlömösödött negyed rivális bandái között. Tele van agresszióval, belülről jövő ösztönös energiákkal és élettapasztalattal. A zsánereket nagyszerűen sikerült egymással házasítani, talán már egy kicsit túlságosan is jól. Néha túlságosan is egy masszává változik ez a rengeteg behatás és ezáltal nincs minden számnak arca, formája. Én kifejezetten szeretem azt, ha valaki nem marad egy adott stílus határai között, és a The Crippled nem is skatulyázta be magát. Egy szabadelvű album mindazok számára, akik alapjáraton is szeretik a metal extrémebb oldalát. A Horror Pain Gore Death lesz a mi dílerünk, akihez december 23-án fog megérkezni az árú. Merry christmas motherfucker!

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.