The Gauntlet
Dark Steel and Fire (2023)

RIPPING STADIUM BATHORY METAL” – ilyen és ehhez hasonló stílusmegjelöléseket találtam akkor, amikor 2 évvel ezelőtt a The Gauntlet bemutatkozó EP-jét hallgattam. Mondhatom, hogy eleinte kicsit szkeptikusan álltam ehhez a dologhoz, pláne egy olyan korban, amikor mindenki próbálja feltalálni a spanyolviaszt, és egy saját stílust kitalálni az általa játszott zenéhez. Meghallgatva az anyagot aztán kezdett klikkelni a dolog: tényleg olyan, mintha Quorthonra és az egész első hullámos sötét bagázsra sokkal nagyobb hatást tett volna a 80-as évek szelleme. NWOBHM, thrash, speed és egy jó adagnyi mocskos rock ‘n roll. Na és persze a motoros életérzés, ami egyértelműen ebben az évtizedben jutott el a csúcspontra. Ace Meggido azonban nem a Take My Breath Awayre hajt el a lemenő napsugárba, hanem a Venom, Bathory és Celtic Frost fémjelezte durvulásokra. Benne van a korra jellemző “vagány fazon vagyok és a csajom is így gondolja” életérzés, de ugyanakkor megtalálható a kíméletlen, kompromisszumot nem ismerő undergound felfogás is. Ha ránézünk a borítóra, akkor megpillanthatjuk a korszak másik becsípődését is, mégpedig a fantasy világát. Az összes klasszikus fantasy film ilyenkor készült, a zenékben is gyakran megjelentek a bőrszerkós sárkánylovagok, akik lángokban álló láncfűrésszel osztottak igazságot a kitalált univerzumukban. Szóval a The Gauntlet is a nosztalgiára építi fel a zenei koncepciót, de mindezt olyan stílusban teszi, amit nem sokan művelnek manapság.

New Jersey állam motoros bestiája Ace Meggido magányos farkasként rója az utakat, ez így van a stúdióban is, egymaga felel a The Gauntlet megszólalásáért. Néhol hallatszik is, hogy itt nem egy bandával van dolgunk, de részemről nem volt zavaró ez az érzet. Könnyen meglehet, hogy ez csak azért van, mert már hozzászoktam a nyers black metal világához, de a zene minősége szerintem bőven kárpótolhat minket. Az ugyanis vérprofi és a black ‘n roll, extrém heavy metal minden jellemzője megtalálható benne. A War and Guilt EP-re jellemző volt a dalok összefolyása, ezen sikerült javítania Acenek. Mind a 9 szám jól megkülönböztethető egymástól, dalszerzés fronton mindenképp érződik a fejlődés. A nyitánynak tekinthető Where Heroes Go To Die építkezése és az utána érkező black ‘n roll riffje kétséget sem hagy afelől, hogy mire számíthatunk az elkövetkező szűk 40 percben. Az alapok, a csontváz, amire az izomzatot kell építeni az színtiszta heavy metal. Annak a középtempós, döngölős menetelésével, fülbemászó témáival, okos bridgekkel és nem utolsó sorban tökös előadásmódjával. Vokál terén egyértelmű a Bathory behatása, konkrétan hagyományos black metal károgást kapunk. A tradíciókat vegyíti az extremitásokkal a The Gauntlet, aminek a végeredménye egy megkapó, vagány, borostás megszólalású lemez, amit simán többször elő lehet venni egy körre. Túl sokáig nem maradunk a középtempó bűvöletében, a bemelegítő után kapjuk a Beyond the Limits hasító, éles témáit az arcunkba. Akárcsak egy elszabadult motorkerékpár az autópályán vágtat előre, fittyet hány a zsaruk autóstorlaszára, simán átugorja azt.

Az itt eleresztett szólók csak még tovább fokozzák a bőrszerkós hangulatot, igazi Mad Max viadalba csöppenünk. Maga a lemez hangzása nagyban hozzájárul ehhez az atmoszférához, ugyanis rengeteg piszok került a gépezetbe. Nem egy csillogó-villogó Harley a mi paripánk, hanem egy sokat látott, kicsit rozsdás szörny, ami még mindig nyakon tudja verni a mostaniakat gyorsulásban, ha arról van szó. A rozsdát persze nemes patinaként is felfoghatjuk, mivel más hangzással közel se lenne ennyire hatásos a dolog. A The Signal to Attack vezet tovább utunkon, ahol egy darab kátyú sincs. Laza, de gonosz, talán így lehetne összefoglalni a The Gauntlet mibenlétét. Az első hullámos black metal sötétsége találkozik a hagyományos heavy metal fogósságával és stílusával. A ritmusszekció is e között a két univerzum között tántorog, hol az egyiknek, hol a másiknak nagyobb teret adva. Ez pedig igen sok világot nyithat meg azok számára, akik valamilyen oknál fogva ódzkodnak az egyik vagy a másik stílustól, de mégis van bennük hajlandóság és kíváncsiság a megismerésükhöz. Egy ilyen album, mint amilyen a Dark Steel and Fire könnyen tekinthető kapudrognak, ami iránymutató tud lenni egy olyan felfedezőút felé, ami könnyen hosszú évekig is eltarthat, ha nagyon belevetjük magunkat a mélyébe. Ehhez persze az kell, hogy megragadjon minket ez a hangulat és leláncoljon annyira, hogy éhesek maradjunk az album lepörgése után is. Ez is a legnagyobb erőssége a The Gauntlet debütálásának: nem telít el, kívánjuk a folytatást.

A heavy metal, black metal, de akár a black ‘n roll vagy black thrash stílusok irányába is könnyen elterelhet minket ez az album. Minden a mi receptorainkon és étvágyunkon múlik. Megtalálta a The Gauntlet azt a kombinációt, ami a legtöbb fémszívet megdobogtatja. Nem mondanám hibátlan lemeznek, a tempóváltás terén még eltudtam volna képzelni nagyobb változatosságot is, és Ace vokálja is egy kicsit még vékonynak, sikítósnak találtatik az én fülemben. Mindezek ellenére a Dark Steel and Fire egy nagyon üdítő és frissnek ható album benyomását tette nálam. Ezt többféle élethelyzetben is így tapasztaltam, mert ez simán az a fajta korong, amit bármikor be lehet tenni és élvezni az utat. Főzés, séta, számítógépezés, temetés közben is nagyszerű aláfestőzenét teremtett a The Gauntlet első albuma. Én, mint aki az extrém oldalról közelítek ehhez a műhöz bizton állíthatom, hogy kellő keménységgel van felruházva a Dark Steel and Fire, ugyanakkor figyel arra is, hogy zenei és élvezhető legyen a végeredmény. Na és persze a nyakizmok sem maradhatnak munka nélkül, kifejezetten headbang barát korong ez. Január 13-tól várják az utak ördöglovasait az Eternal Death oldalán.