The Ossuary

Oltretomba (2021)

Két igencsak erős lemezzel kezdte meg a pályafutását az olasz The Ossuary zenekar, melyeken időutazást sem nélkülöző tradicionális heavy/doom metallal találkozhattak a rajongók. Személy szerint mindkét albumot kedveltem annak ellenére, hogy a Post Mortem Blues kevés egyéniséggel rendelkezett, az azt követő Southern Funeral pedig kicsit útkereső jellegűre sikerült. Úgy néz ki, hogy csak egy rövid szusszanás kellett a zenekarnak ahhoz, hogy tényleg megtalálja a saját hangját amellett, hogy egyértelműen a klasszikus vonal szellemi örökségét hivatottak tovább éltetni. Igazán érdekes keveréke tehát ez a modernebb heavy/doom előadók (Argus, Magic Circle, Mangog) munkásságának, a régi idők klasszikusainak (Witchfinder General, Saint Vitus, Pentagram, Iron Man), miközben azért nem feledkeznek meg arról sem, hogy bizony Itáliában is komoly hagyományokkal és kötelezettségekkel rendelkezik a műfaj. Aki tehát eddig követte a csapatot, annak biztosan nem fog csalódást okozni az Oltretomba, mivel a csapat zenei koncepciója, vegyülete szerintem még sosem állt ennyire stabil lábakon. Minőség és hitelesség kéz a kézben jár minden tételt illetően, amit kár lenne kihagyni azoknak, akik cseppet is vevők erre a régi sulis muzsikára. 

A hatások tehát elég egyértelműek, az olasz vonal viszont elsőre kevésbé lehet az. Hangzásban, hangulatban kevésbé jön vissza a Black Hole, Death SS, Paul Chain örökség, viszont témavilágot nézve nagyon is helyben vagyunk. Az Oltretomba jelentése ugyanis alvilág, ismeretlen világ, amelybe gyakran pottyantak bele a ’70-es, ’80-as évek okkultizmust sem nélkülöző olasz horrorok szereplői. Gondoljunk itt főleg Dario Argento, Lamberto Bava és Lucio Fulci munkásságára. Jellemző módon az amerikai filmgyártástól igencsak eltérő hangulatú mozik egy szűkebb réteg rajongásának tárgyát képezik és magam sem vagyok maradéktalan követőjük, de fél kezemen fel tudnám sorolni, hogy hány olyan bizonytalan, kilátástalan és megmagyarázhatatlan befejezésű film létezik, mint például a A pokol hét kapuja. A a mai szemmel már röhejes tempóban vánszorgó zombimoziként felfogható alkotás végén ugyanis főhőseink egyenesen bele sétálnak egy, a filmben többször mutatott, de bármiféle magyarázat nélküli festmény világába, ahol elszenesedett holttestek helyezkednek el kisebb alakzatokban egy végeláthatalan pusztaságban. Mi több, a két szereplő pillanatok alatt elveszti szeme világát is, hogy vakon, reménytelenül kóboroljon ebben a felfoghatatlanul rideg közegben, ami mindenképp a poklot hivatott bemutatni.

Nincs ez másképp Argento Pokol című alkotásában sem, ahol ismét másként láthatjuk a túlvilágot közel kerülni a mi valóságunkhoz. Az alkotásban van egy kedves jelenet, ahol megszállt patkányok lakmároznak egy mozgássérült emberkéből és itt kanyarodhatunk vissza a The Ossuaryhoz, mivel a lemez első tétele a nagyszerűen sikerült Ratking

Egyszerű billentyűk, egyszerű heavy riffek kapcsolódnak a remek dallamokat szállító énekhez, de a maguk megfelelő pillanatában a hangszerek is kapnak lehetőséget a főszerep eljátszására. Jóval doomosabb énekkel, ténylegesen az marylandi vonalra emlékeztetve szórakoztat a Kyrie Eleison, ami a vége felé aztán átvált egy jóval lendületesebb NWOBHM slágerbe. A két nagyágyú után a zenekar kedvenc hobbijának, az időutazásnak is hódol, hiszen a Serpent Magic, valamint a gyorsabb Forever Into The Ground a ’70-es évek heavy/prog/psych hármasának szellemiségében fogant. A kiadványon azonban most is a doom az, ami a többséget képviselteti, amire nagyszerű példa az újfent slágeres, de jóval nehezebb és hosszabb Orbits és a gyorsan kedvencemmé váltó Crucifer (bólogatós tempó, templomi harang = megvett magának kilóra). 

Rendkívül jól sikerült az érdekes Mourning Star, amit leginkább dark rocknak, gótikus hangulatú rocknak tudnék nevezni a könnyed gitárok és Stefano kifejezetten dörmögő énekhangja miatt. Ezt egy kicsit öregesen követi a Devils In The Night Sky jellegtelenebb hard rockja, amit talán le is lehetett volna hagyni az amúgy órás játékidőt megközelítő korongról, főleg, hogy a sokkal jobban sikerült címadó tétel zárja le azt. Ugyan a dalban található némi Led Zeppelin áthallás (egyébként a kedvenc Zep dalomból, No Quarter) és különösen változatosnak sem mondanám, azért nem panaszkodhatunk rá. 

A korong tehát nagyon jól kezdődik, kicsit rutinosabban, de jól folytatódik, míg a végére megfárad. Ettől függetlenül természetesen az év legjobb heavy/doom kiadványai között a helye.

augusztus 04.,
augusztus 06.,
augusztus 07.,
augusztus 07.,
augusztus 12.,