The Otolith
Folium Limina (2022)

Ritkán hallhatunk manapság remekművet. Rengetegen alkotnak rengeteg stílusban és ahogy egyre hajszolják az újat, folyamatosan keverik a feketét a fehérrel, a hideget a meleggel eltűnnek az igazán sarkalatos pontok. Ennek a folyamatnak sajnos egyszer használatos szürke és émelyítő langyosság lesz a vége még akkor is, ha elsőre frissnek hathat. Szerencsére azért még most is akadnak kivételek, mint például az amúgy sem elhanyagolható minőséget képviselő SubRosa utódjául létrejött The Otolith bemutatkozó lemeze, a nemrég megjelent Folium Limina. Ha már vegyítés, kísérletezés, akkor gondolták az alaposan egymásra hangolt zenészek, hogy fejest ugranak a tutiba, hátha bejön a népnek. Ez utóbbi nem tudom, mennyire fog működni, hiszen első körben az olyan jelzők, mint az avant-garde, experimental alapvetően sokakat elriasztanak, az atmoszférikus stoner doom pedig alapvetően nem egy slágerorientált kiadványt vetít elénk. A The Otolith erre a beidegződésre képes rácáfolni azzal, hogy az egyedisége kimaxolása mellett nagyszerű dalokat rögzített tele maradandó ötletekkel. Persze mindez brutálisan rétegzene fog maradni, de abban biztos vagyok, hogy aki hajlandó lefeküdni és hagyni, hogy a Folium Limina ránehézkedjen, az nem fogja elfelejteni az élményt.


Első körben kezdjük azzal, hogy az anyag nem igazán bekategorizálható. Ha a fizikusok nem értenek valamit a világmindenség kapcsán, bedobják a sötét energia, sötét anyag kombót, nekünk erre a célra megfelelő alternatíva az experimental kifejezés. A zenekar ehhez képest simán „szimfonikus doomként” tartja számon magát, de akad itt bőven poszt metal beütés és progresszió is. A SubRosa sem volt könnyű eset, ám a The Otolith csavar még néhányat a már amúgy is bevált recepten. A hagyományos elképzeléseink mellett, ami a gitár, dob, ének koncepcióra támaszkodik, az itt alapos kibővítésre szorul. A lemezen éppúgy elemi szerepet kap az elektronika és számtalan más hangszer, melyek közül a legfontosabb a hegedű használata. A zenekarban ketten is megszólaltatják a hangszert, így nem csoda, hogy a produkció szerves részévé vált. Gyakran sérelmezem a szimfonikus elemek, billentyűk használata kapcsán, hogy díszítő elemként, sokszor felesleges extraként vesznek részt egy-egy kiadványban, melyek igazából nélkülük is megállnák a helyüket, maximum jobban kiemelkedne a zenei ötlettelenség az adott lemezen. Itt teljesen más a helyzet, a vonósok semmivel sem kevesebbek a megszokott hangszereknél, sőt, időnként ők a valódi főszereplők. Legyen szó dallamokról, lassú hullámzásról a súlyos riffekkel karöltve, vagy szólóról, mindig találkozunk velük, hol mélyebb tónusban, hol élesen, máskor pedig egymásnak válaszolgatva, összefonódva.

Sarah Pendleton ringató, simogató, mégis baljósan fenyegető hangját a SubRosa rajongóinak nem kell bemutatni, itt azonban ezt is sikerült tovább árnyalni azzal, hogy a csapatból mindenki kiveszi a részét vokális részből. Selymes kórusok, rituális hangulatot árasztó, hosszan kitartott sóhajok árasztják el a hangsávokat, melyek között megtalálhatjuk az extrém éneket is Matt Brotherton hörgésének köszönhetően. Igazából azonban nem érdemes kiemelni külön-külön a hangszereket és az előadók teljesítményét, mert a The Otolith ereje abban rejlik, hogy maguk a szerzemények félelmetesen precíz gépezetként összerakva képesek működni oly módon, hogy azokban minden a megfelelő helyen van. Rengeteg apró, egyszerűnek tűnő mozzanat építi fel lépésről lépésre az összes dalt, melyek kibontakoznak, virágoznak, majd csúcspontjuk után dicsőséges keretek közt elhullnak.
Szerencsére nem kell sok idő ahhoz, hogy valaki eldöntse, szüksége van-e erre az anyagra. Elég megfülelni a nyitó Sign No Coda 13 percét, ami engem azonnal magába szippantott és olyan neveket juttatott eszembe, mint a 90-es években csúcson lévő The 3rd and the Mortal, a The Fall Of Every Season, a Void Of Silence és az Agalloch. Ha zeneileg nem is mindig adja magát a párhuzam, a hangulat és a zenéhez való hozzáállás és alázat teljes mértékben megállja a helyét. Egy valódi sláger ez a maga zsánerében, aminek dallamai és megoldásai gyorsan körbeölelik az ember idegrendszerét, hogy ne lehessen tőle szabadulni. Egy adag sludge és halálfém keveredik az Andromeda’s Wingbe, hogy aztán keleties hangokkal váljon simulékonnyá és megbocsájtóvá, majd az Ekpyrotic csatlakozik a nyitányhoz ismételten slágeres felfogással. A hagyományos doom a Hubris esetében dominál, hogy aztán a Bone Dust tudjon ismét meglepni minket.

Az éneket alig tartalmazó tétel gyakorlatilag a lemez egyik fő attrakciója mondanivaló terén. Csatába hív napjaink legégetőbb problémái ellen, legyen szó igazságtalanságról, egyenlőtlenségről. Nagyon ritkán hatásos az, ha egy zenei anyagba létező, egyéb forrásból származó hangokat ültetnek, itt azonban megtalálták a tökéletes anyagot: Charlie Chaplin mára klasszikusnak számító, A diktátor c. filmjéből hallhatunk részletet. A mozi alapvetően az egyeduralom, az elnyomás ellen hangoló, mégis humoros alkotás volt, melyet pont ezért a II. világháború borzalmai miatt jó mélyen eltemetett Hollywood. Olyan személyeket figurázott ki a film, mint Hitler, Göbbels és Mussolini, ám a hangnem és a későbbi események kombinációja kényelmetlenné tették az alkotást, melynek legfontosabb momentuma a dalban hallható beszéd, ami a hatalom elutasításáról, az egyenjogúságról és a békére való törekvésről szól. A lemezt végül a Dispirit zárja, ami tökéletes keretet biztosít a nyitány párjaként, viszont annak pozitívabb sugallatát teljes mértékben lecseréli a kilátástalanságra. Rögtön lejön, hogy tartanak a jövőtől és az a gond, hogy a lemez végére már mi sem leszünk a legoptimistábbak. Az összképre mégis a keserédesség a legmegfelelőbb kifejezés, hiszen nevéhez méltóan a zenekar folyamatosan törekszik a szépség és erőszak, a lendület és a lassúság egyensúlyának megteremtésére (az otolit a fül szerkezetében található apró, ásványokból felépült szerv, ami az egyensúlyérzék megtartásában, a sebességérzékelésben játszik szerepet).


A The Otolith nem halmozza a témákat, nem hat öncélú művészkedésnek, mégis rettentő mélynek és őszintének hat, mert az is. Nem fesztiválra született, sőt, még egy közepes klubban sem egyszerű elképzelni, hiszen megfelelő vevőegységek esetén közvetlen kapcsolatot keres a hallgatóval, aki vagy felveszi a telefont, vagy nem. Először arra gondoltam, hogy a SubRosa újratöltött anyagával lesz dolgom, de itt nem névváltásról van szó, mert az amúgy is nagyszerű zenekar itt szintet lépett.

Zeal & Ardor
december 11.