The Slayerking

Tetragrammaton (2019)

Annak ellenére, hogy nem túlzottan fogott meg magának, néhány hang után emlékeztem a görög The Slayerking 2016-os bemutatkozó anyagára, amit némi frissítés céljából pörgettem le, mielőtt nekiláttam a Tetragrammaton elfogyasztásának. Jók az ilyen vissza-vissza tekintések, mert így tudom igazán lemérni, hogy egy zenekar honnan indult és hová fejlődött, vagy rosszabb esetben tért el a kevésbé megfelelő irányba. A The Slayerking esetében szerencsére az egyértelmű és nagymértékű fejlődésről beszélhetünk, tavaly októberben megjelent friss korongjukat ráadásul igencsak megbízható vendégmunkásokkal is segítették a biztos siker érdekében. Gondolok itt például a svéd Marcus Jidell személyére, akit reményeim szerint nem kell bemutatnom (Avatarium, The Doomsday Kingdom, Evergrey, Royal Hunt), mivel jó ideje megbízhatóan tevékenykedik gitárosként és producerként is, manapság pedig a doom legenda Leif Edling háza táján kell keresgélnünk a nevét. Egy ének erejéig magával hozta ráadásul az Avatarium dalnok hölgyét, a főállásban feleségként is funkcionáló Jennie-Ann Smith-t. A külsőségekért a román Costin Chioreanu tehető felelőssé, aki szerintem azért ennél sokkal mutatósabb borítókkal előrukkolt már sokkal kisebb és sokkal nagyobb nevű zenekaroknál is…

Elég komoly hátteret kapott tehát a görög produkció és komoly munka is állt mögötte, amiről az első hangok után megbizonyosodhatunk. A rövid és teljesen felesleges intró után a hosszú névvel megáldott dalok sokasága vár ránk, melyekből az első a Bless Those Who Weep and Sell Their Tears to Unbelievers. Majdnem annyi időt vesz igénybe maga a tétel, mint a nevének néhányszori kiolvasása, de legalább dögös és belevaló szerzeményről beszélhetünk vele  kapcsolatban. A The Slayerking egyébként okkult, gótikus hangulatoktól sem visszariadó doom metalt kíván játszani, amit ezzel a tétellel nagyon jól meg is alapoznak. Hangzásban Jidell hozza a megszokottat, amit én a Candlemass esetében kevésbé kedvelek (mocskosabb, maszatosabb, mint ahogy az epikus vonal megkövetelné), de itt egészen jól passzol a zenéhez és az énekhez. Ez utóbbi kifejezetten igényli a mocskot, hogy elfedje hiányosságait és egyszerűségét. Efthimis Karadimas ugyan régi motoros (a Nightfall nevű produkcióval már a 90-es évek óta az underground szerves részét képzi), de hangterjedelme és képességei sosem voltak igazán emlékezetessé tenni. Valahogy mindent visszafogottan csinál: visszafogott tiszta ének és dallamok, visszafogott hörgés, agresszió… Viszont ezt a teljesítményt is képes feltornázni, szerethetővé formálni Kostas Kyriakopoulos gitárjátéka, aki a Iommi iskola lelkes tanulmányozását hajthatta végre a felvételek megkezdése előtt. Ráadásul nemcsak lelkes másolóként sikerült mindezt elérnie, mivel könnyen megjegyezhető, fogós doom metal riffjei az egyéniséget sem nélkülözik időnkénti tördeléseivel és remek szólóival. 

Nem véletlenül szerepel ettől függetlenül Jennie-Ann a hatodik tétel környékén, mert érezhették a stúdióban, hogy körülbelül addigra fullad ki a riffek által megteremtett lendület, de a háttérben sunnyogó női vokál sem képes túl sokat menteni az anyagon, ami a középső részében szerintem rettentően unalmas lett. Sokkal többet ment viszont a hetes tételként érkező Queen Of Sheba Undresses Before Pulsating Chords, ami változatosságával és kézzel tapintható okkult hangulatával egyértelműen a lemez legjobb dala lett. Emlékével még a hosszasan kezdődő Umbra, Penumbra And Antumbra is jobbnak tűnik, ami után már csak a semmitmondó Under The Spell… és egy, az intróval egyenértékű rövid zárás van hátra az anyagból. 

Kicsit nagyobb elvárásokat támasztottam a The Slayerking elé a hosszadalmas szünetnek és a nagyobb nevek támogatásának köszönhetően, mint amit megérdemelt volna, ráadásul azon szűkös tábort gyarapítom, akik nem feltétlenül rajonganak az Avatariumért (az első EP óta nálam lefelé mennek), valamint az ismét feltámadt Candlemassért. Ennek megfelelőn némileg csalódtam a görögökben, mert azt hittem, hogy a Jidell féle sablon hangzás és felfogás ellenére valami sajátossal, egyedivel töltik majd fel új lemezüket. Nem lett rossz a Tetragrammaton, ez kétségtelen, de ha felidézem évek múlva 2019-et, nem ez lesz az első doom metal anyag, ami eszembe fog jutni és a tob 5-ben sem fog feltétlenül szerepelni a felesleges köröknek, gyenge éneknek köszönhetően. Az erőteljes riffek és az időnként egészen hatásos okkult hangulat azért megér egy hallgatást.

augusztus 07.,
augusztus 12.,
augusztus 13.,