The Slow Death
Siege (2021)

A The Slow Death különleges stílusát nehéz skatulyázni, de ha mindenképp szeretnénk betuszkolni az extrém metál valamelyik fiókjába, akkor talán az atmoszférikus/melodikus funeral doom fakkba tehetjük. Az együttes énekesnője Mandy Andresen az underground metál egyik nagy ipari munkása. Több formációban is szerepet vállal, több hangszeren játszik, valamint számokat és dalszövegeket is ír. Szóló projektje a jelenleg sajnos tetszhalott Murkrat, számomra a stílus egyik alapvetésévé nőtte ki magát, és a funeral doom klasszikusok közé sorolom (viszonylagos ismeretlensége ellenére is). A Murkrat égisze alatt megalkotott Faceless című szám pedig a temetői metál történetének egyik legjobb alkotása, és nyugodtan pályázhatna az öngyilkosok nemzetközi himnusza státuszra. A rendkívül tehetséges hölgy fő projektje, azonban a  jóval dallamosabb, emészthetőbb The Slow Death aminek most jelent meg a 4. stúdió albuma, Siege címmel.

Az első 3 albumuk (The Slow Death, II, Ark) mindegyike jól sikerült, különleges hangulatú lemez lett. Kiemelni egyiket sem tudnám nagyon harmonikusan kapcsolódnak egymáshoz, akár egyetlen hatalmas duplalemezként is ki lehetne adni őket és nem tűnne fel, hogy 3 különböző stúdió albumról van szó. Ehhez persze hozzájárult az együttes többi tagja is, akik igazi tapasztalt veteránok. Olyan zenekarokhoz köthetőek valamilyen formában, mint például a Mournful Congregation (Stuart Prickett) vagy a Pestilential Shadows (One McLaughlin). A 2007-ben alakult ausztrál banda utolsó alkotása az Ark óta eltelt 6 év, és most végre bírtokba vehetjük az új anyagukat, melynek még a borítóját is Mandy munkája díszíti. A Siege négy számot tartalmaz. Ez az eddigi legkevesebb amit felpakoltak egy korongra, de még így is pár perccel 1 óra fölé kúszik a teljes játékidő, ahogy ezt már a régi lemezeken is megszokhattuk. Ez előre jelzi, hogy itt bizony igen hosszú nótákba botlunk, mindegyik 10 percet meghaladva igyekszik a lelkünket tépni.

Ahogy felcsendültek a 19 perces nyitó dal a Tyranny első dallamai rögtön elkapott ugyan az a hangulat, ami az előző 3 lemezénél is dominált. A különlegesen és egyedien érzelmes, lassan kavargó akkordokból akkor is felismerném melyik együttest hallom, ha nem tudnám mit raktam be. Mikor valahol a 3. percnél templomi orgonaszó kíséretében gyorsabb tempóra vált a szám, szép lassan bekúszik alatta Mandy fájdalmasan szép hangja is. Éles kontrasztot alkot vele Gamaliel hörgő orgánuma, ahogy a két vokál hang váltogatja egymást a gyorsabb dob uralta, illetve lassabb gitárszólókkal tarkított részek mellett. Az igen kimerítő 19 perces nyitány után a Famine következik a korongon több perces lágy felvezetéssel és szép női vokállal, majd a dob uralta váltás és Gamaliel hörgése. A Famine koncepciója teljesen megegyezik a nyitódaléval. A lágy gitáros részeknél Mandy dominál, míg a gyorsabb dob és basszus Gamalielé. A szám utolsó harmadában szerencsére egy akusztikus gitárral felvezetett rész töri meg a patika pontosan kimért dallamokat, így még épphogy nem válik egyhangúvá, és hozza a ”slow death” hangulatot a végére. Kicsit félve kezdtem bele a Pestilence-be, tartva attól, hogy harmadszor is ugyan azt fogom hallani, de felsóhajtottam a funeral doomosabb kezdés hallatán. A Pestilence esetében fordítottak egyet a szisztémán, és dobok sem hangsúlyosak benne, személy szerint nekem ez a track tetszik a legjobban az albumról. A záró Ascent of the Flames különlegessége, hogy végig csak férfi hörgős vokál kíséri, Mandy nem énekel benne, és egyetlen érzelmes gitártémát visz végig az egész számon. Talán kétszer indulnak meg a dobok nagyon rövid időre egyébként változatlan tempójú a közel 10 percesre nyúlt epilógus.

Az album önmagában jó lenne, működik a 90-es években a Theatre of Tragedy által feltalált, és kismillió együttes által alkalmazott lágy női/hörgő férfi énekhang ellentéte. Tucatnyi együttes építette fel erre a teljes arculatát és arattak sikert vele. A The Slow Death is mesterien alkalmazza ezt, ráadásul nem a mainstream unalomig ismert koncepció szerint, hanem a maga egyedi stílusában. A daloknak különleges atmoszférájuk van teljesen el lehet veszni bennük. A hallgatásuk közben mintha egy másik világba kerülne az ember lelke, ahonnan nem akar már ide visszajönni. Akkor sem, ha ennek az az ára, hogy hátra hagyja a testét örökre és fizikai értelemben megszűnik létezni. Mindenért kárpótolja a lelkének helyet adó új világ, ahol az örökkévalóságig a The Slow Death dallamai által felépített létezésben reked.

Az együttes negyedik albumát nyugodtan oda lehetne tenni a másik 3 mellé, de épp ez a probléma vele. Grammra pontosan kimatekozott dallamok, ének és koncepció. Nem hallunk semmi olyant, amit ne hallottunk volna már az előző 3 albumnál. Ha csak ezt a lemezüket ismerném, vagy csak ezt adták volna ki eddig, akkor többre értékelném, mint így. Hiába a fantasztikus lelket utaztató hangulat, mert ezen az utazáson már részt vettünk többször is. Ettől függetlenül nyugodt szívvel ajánlom a lemezt, mert csalódni nem fog benne senki, azt garantálom. Hallgatás előtt fel kell készülni arra, hogy itt bizony nem lesz semmi újdonság vagy az eddigiektől eltérő, és úgy belépni a The Slow Death által felépített különleges hangulatú világba.  

Angertea, Mudi, Nís
október 22.