OPETH, THE VINTAGE CARAVAN (2022.09.21. Budapest, Barba Negra)

Az Álftanes városából származó The Vintage Caravan a retro formációk sorát erősíti. Ez a hullám kezdetben igen üdítően hatott számomra is, de aztán már sok esetben, próbálkozásra sem méltattam ezeket a csapatokat. Minek hallgassak kópiákat, ha ott van a sokkal jobb eredeti? Ha az lenne a helyzet, hogy az örökségből születik egy még jobb valami, annak nem vagyok ellenére, sőt! Jó példa erre a svéd Hellfueled, akiknek albumai az Ozzy lemezek között is a TOP-ban szerepelnének. 

Sajnos azonban a legtöbb retro rock csapat esetében nem beszélhetünk erről. Teljes válszélességgel állnak be a nagy elődök mögé, mind ötleteket, mind pedig nívót tekintve. Így, nálam maradnak az eredeti előadók, és csak ideig óráig tudnak lekötni a kópiák.

Ebben a közegben azonban az izlandiak ha nem is kimagaslóak, de semmiképpen sem akarnak beállni a sorba. Nem komplett zenei apparatúrát, inkább szellemiséget próbálnak közvetíteni egy olyen korszakból, melyet imádnak. Ilyen formán sokkal pozitívabban tudok hozzájuk állni, mint a többiekhez. A csapat eddig megjelent nagylemezei mind jól sikerültek. A csapat, nagyon érzi ezt a retro vonalat. Jó érzékkel formálja saját képére a nagy elődök által lerakott építőköveket.

Élőben is jók voltak. Az előadásmód hűen tükrözte a szellemiséget. Bár a kedvenceim sosem lesznek, azt is megértem, ha valaki rajong értük, hova tovább ők a kedvencei.

Talán életem egyik legnagyobb csalódása volt a kedvenc zenekaraimat tekintve, amikor az Opeth-vezér Mikael Åkerfeldt-en elhatalmasodott retro láz. Az Opeth úgy volt  tökéletes, ahogy volt. A death metalt olyan igényességgel ötvözték a gitárzene korábbi dolgaival, hogy nem csak nekem maradt tátva a szám anno.

Sosem fogom elfelejteni az első találkozásomat az Opeth-tel. A randevút a Metal Hammer magazin melléklet-kazettája hozta össze, mely a hónapban aktuális albumokat hivatott bemutatni, egy-egy nóta erejéig. A lemez címe Blackwater Park volt, a nótáé pedig Bleak. Szerelem volt első hallásra, melynek következményeként sorra beszereztem a korábbi albumokat is. Sosem tapasztalt zenei élményekkel gazdagodtam a zenekar lemezeinek hatására.Ők mutatták meg nekem, hogy a progresszivitás is lehet jó, még egy olyan kifejezetten markáns jegyekkel rendelkező stílus keretei között is, mint a death metal.

A pálya egy gyönyörű ívet írt, a bemutatkozó Orchid-tól kezdve. Csodásabbnál csodásabb albumokkal ajándékoztak meg bennünket, melyek a mai napon már mind alapérvényű klasszikusok. Véleményem szerint a felfelé ívelő pálya egészen a Blackwater Park megszületéséig tartott. Ez album tökélyre fejlesztett azt a stílust, mely az Opeth világát jelentette sok sok albumon keresztül. Ha egy albumot kellene kiemelnem a lemezeik sorából, akkor mindenképpen ez lenne az (ha nóta, akkor pedig egyértelműen a Bleak). A lemez után már tényleg úgy gondoltam, hogy nem lehet feljebb vinni, sem tartani a nívót. Ennek a csapatnak viszont ez is sikerült, mivel a nívó nem esett. A Deliverance / Damnation album-párossal bizonyos tekintetben még szintet is ugrottak. A Damnation-höz fogható művet azóta sem sikerült alkotnia senkinek. Itt az Opeth akusztikus stílusa olyam magaslatokba ért, mely maga a nagy betűs CSODA. Azóta sem volt olyan lemez, amely miatt éjszaka felkeltem, hogy hallgathassam.

A Ghost Reveries-el sajnos elkezdődött az elkerülhetetlen, és már nem sikerült a továbblépés. Ennek ellenére ez a lemez és a Watershed is kiváló alkotások (a Ghost nálam simán 8 pontos, a Watershed meg mondjuk 7), bár a korábbi albumok nívójához nem érnek fel. De, bár csak ma is ilyen Opeth lemezek születnének. De sajnos nem. Anno a Pale Communion kritikájban le is írtam, hogy szerintem nekem az Opeth odaadta, amit adhatott, innen elválnak az útjaink. És az utunk azóta sem közös. Åkerfeldt jelenlegi elképzelései számomra céltalan bolyongások, a The Camel és hasonló zenekarok útvesztőjében.

Ennek ellenére nagyon vártam a koncertet, mivel csupán egyszer találkozhattam élőben a csapattal. A 2005-ös Szigetes fellépés annak ellenére kiváló élmény volt, hogy a banda nem tudta, hogy főzenekari státuszban vannak, így csak 50 perces programmal készültek. Ezen mondjuk mi közönség lepődtünk meg a legjobban, amikor 50 perc után lementek. Én azt hittem technikai szünet, de aztán nem is jöttek vissza. Az előzmények fényében számomra az volt a kérdés, hogy a koncertprogram összeállítására mennyire nyomja rá bélyegét az elmúlt időszak zenei fordulata. Értsd ez alatt, az Opeth főnök elhatárolódik-e a korábbi anyagoktól a koncertprogramot tekintve  is, vagy sem.

A koncert az utolsó lemezes Svekets Prins-al vett kezdetét, mely azért élőben sokkal jobban tetszett, mint lemezen. A katarzis azonban csak ezután érkezett, hiszen másodikként érkezett a My Arms, Your Hearse egyik legjobbja, a Demon Of The Fall. Innentől nem volt megállás, hiszen a rossz előérzetemből semmi nem igazolódott be! Sorra kerültek terítékre a “fénykor” béli nóták (The Leper Affinity, Reverie/Harlequin Forest, Nepenthe), hogy aztán közel 20 év után élőben is halhassak valamit a Damnation-ról. A Hope Leaves-t merőben más volt koncertkörülmények között hallani. Csodálatos élmény volt, mely nem hittem, hogy valaha is eljön.

Innen aztán már kicsit előre ugrottunk az időben a Pale Communion-ig (Moon Above, Sun Below), melyet a megjelenése óta a leggyengébbnek tartok az újabbkori lemezek között is. Nyilván ebben benne van az a hihetetlen csalódottság is, melyet megjelenésekor okozott. További két nótával (The Lotus Eater és Allting Tar Slut) zárta az Opeth az alap műsort, hogy egy két számos ráadásra is visszatérjenek. A Sorceress címadója után egy másik címadó következett, mégpedig Deliverance. Azt hiszem, ez a nóta tette fel a koronát az estére. Több, mint két óra és egy szinte a teljes életművet átölelő program. Azt hisszem, ennél többet egyikünk sem várhatott. Ez az este így volt tökéletes.

A tökéletességhez pedig nagyban hozzájárult, a frontember közvetlen személyisége és folyamatos, szórakoztató kommunikációja a közönséggel, mely nagyon emberivé tette az előadást. Meg kell vétóznom magamat. 2014-ben azt írtam, az Opeth nem adhat számomra többet. De igen is adhat. Ezzel az eseménnyel, konkrétan az év egyik legjobb klub-koncertjét.

Fotók: facebook, Bands Through The Lens

OPETH, THE VINTAGE CARAVAN (2022.09.21. Budapest, Barba Negra): 1 komment

  • Winci szerint:

    Nagyon jó írás. Hogy számos régi és új kedvencem neve is szerepel benne hivatkozásként, vagy referenciaként, az magasan fésülhetővé tett az alkarjaimon a szőrt is. Igazán jó, hogy jól is érezted magad (többedmagaddal) és megosztottad.

Zeal & Ardor
december 11.