The Wizar'd
Subterranean Exile

(Cruz del Sur Music • 2020)
boymester
2020. április 18.
0
Pontszám
7.5

Még az enyhén kiábrándító Death The Leveller lemez kapcsán jegyeztem meg, hogy már várom a kiadótól a The Wizar’d zenekar új lemezét és már akkor magányosnak éreztem magam ezzel a hozzáállással kapcsolatban. Nem véletlen a dolog, hiszen utoljára megjelent, 2013-as Ancient Tome Of Arcane Knowledge című lemezüket szépen kivéreztették itt a hangpróbán attól függetlenül, hogy rajtam kívül az összes doom metallal foglalkozó oldal az év legjobb anyagai között tartotta számon. Nem lenne ez most se másképp sem a műfajt kedvelők, sem pedig a mostani közeg alapján. A The Wizar’d ugyanis semmi mást nem csinál megalakulása óta, mint tradicionális heavy/doom metalt olyan zenekarok színvonalában, mint a Pentagram, Trouble, Manilla Road vagy a Pagan Altar és hát ők sem aratnénak maradéktalan sikert egy-egy kéthetes megpróbáltatás során. Ezt abszolút nem tartom egyébként jónak, hiszen ez a hányattatott, mindenki által lenézett vonal gyakorlatilag az összes mai fémzene nagyapját képzi, ami annyit tesz, hogy a gyökereket tagadjuk meg. Van is a doomban valami ősi, nem evilági hangulat, valami időtlen, amit tökéletesen képvisel az ausztrál csapat még ennyi év kihagyás után is. A többséget egyébként egyértelműen Ol’ Rusty vokálja szokta kiakasztani, aki gyakorlatilag úgy énekel, mint Ozzy összecsipeszelt orral és két billiárdgolyóval a szájában, de én egy pillanatra sem tudnék ez miatt haragudni rá. Először is teljesen egyedi, talán csak Simon Iff (Arkham Witch, The Lamp Of Thoth) hasonlít hozzá kicsit. Legutóbb pedig nem kisebb név hallgatásakor ugrott be az éneke, mint Nemtheanga, aki a Dread Sovereign keretein belül produkált hasonlóan bizarr hangokat, bár tény és való, hogy ő ezen belül és kívül is millió árnyalatra volt képes. Rusty éneke egysíkú és nem sok izgalmat rejteget magában, viszont képtelen vagyok őt hallgatva nem egy elcseszett szektás papot magam elé képzelni, aki egy kétes kimenetelű, bizarr szertartást vezényel éppen. Az okkult hangulat megteremtése kétség kívül kapcsolódik hozzá, a 70-es években ragadt zenésztársai pedig nagyon magas minőségben adagolják a kortalan riffeket és szólókat a Subterranean Exile kezdetétől egészen a záró akkordokig.

Garantálom, hogy már a nyitó címadó meghalltatása után eldöntheted magadban, hogy akarsz-e még ebből folytatást. Nekem természetesen rögtön átjött a klasszikus heavy/doom, NWOBHM feeling a visszafogott refrénnel, öreges lüktetéssel, de élettel teli fő témákkal együtt.

A sima elégedettséget, hogy minden a helyén működkik mégsem a címadó tudta bennem lelkesedéssé fokozni, hanem a folytatásban érkező Wizard’s Revenge és Master Of The Night kettős, mert mindkettő a Black Sabbath általam legjobban kedvelt dalát (ha van ilyen a régiek közül egyáltalán) juttatta eszembe és az abban található heavy metal riffet, amitől a mai napig a hideg ráz (Megalomania). A rövid, hangulatos Ecstatic Visions Held Within The Monastic Tower felvezetője és a The Long Live The Dead a 60-as évek okkult horrorjait hozza el nekünk, a 100% NWOBHM meneteléssel felérő Evil In My Heart után pedig egy lassú epikus őrlés zárja az anyagot a Dark Forces képében.

Jól érzékelitek egyébként, ez nem egy nagy lélegzetvételű anyag, összesen 35 percnyi zenét rejt magában, de aki szereti az ósdi horror hangulatot és az igazi underground feelinget, annak ez bőven elegendő bűnös élvezet lehet ebből a zenéből. Ennyi év kihagyás után mondjuk azért többet, tartalmasabbat vártam volna…

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.