Thorns Of Grief
Anthems To My Remains (2019)

Szerkesztőségünk már jó ideje ápol kapcsolatot a Satanath kiadóval, ami egyszerűen imádja Európa nyugati részének fémtermését magába szippantani és továbbhinteni a nagyvilágba. Mennyiségileg fenomenális, minőségileg viszont nem túl válogatós azonban ez a gépezet, épp ezért van az, hogy amikor tőlük kiadványokat kapunk, akkor úgy érezzük magunkat, mintha egy hanglemez cunami söpörne végig rajtunk, de ebből csak nagyon keveset tudunk igazán felmarkolni, igazán jót pedig akkor, ha nagy szerencsénk van. Előny tehát, hogy több meghajtónyi zene áll rendelkezésre, hátrány, hogy ezekből random bármit kihúzhat magának az ember és sokszor elsiklik igazán jó korongok mellett is. Én úgy gondolom, hogy így jártam a Thorns Of Grief esetében, hiszen egy olyan nagyszerű funeral death/doom anyagot tett le az asztalra, amiből jó, ha pár darab készül egy-egy évben. Úgyhogy kissé megkésve, de azért még épp időben feltálalom nektek gyorsan ezt a lengyel finomságot, mielőtt az enyészet teljesen maga alá nem temeti…hehe.

Első körben némi történelem, ami ígérem, nem lesz túl hosszú, hiszen a Thorns Of Grief konkrétan 2018-ban született meg és a rá egy évre kiadott debütálásán kívül más még nem történt vele. Különösebben a tagcserék szappanoperába illeszkedő sokaságával sem kell fárasztanom senkit, hiszen a teljes anyag Nebirosnak köszönhető, egy fiatal lengyel srácnak, aki eddig az Incertus és Mystic Rites nevű black/death formációkban bontogatta szárnyait. Pont ezért hihetetlen, hogy milyen szinten van képben a 90-es évek funeral doom metaljával és annak hangulatával, amit szinte tökéletesen prezentál nekünk ezen a lemezen. Korhadt kripták kilátástalan sötétjében fogant riffek, dohos folyósókon visszhangzó dobok és egy kissé dohányos hangú, gyűlölettel teli hörgés marad meg nekünk ebből az időszakból egy kísérteties, már-már a zene összessége felett lebegő, időnként csilingelő zongorajátékkal. Mindez természetesen lehetne végtelenül unalmas is, ha a szokványos majmolásról, gyenge kivitelű projektről lenne szó, de itt kérem hangulat van, az első hangtól az utolsóig. A dalok okosan építkeznek, változnak, vonaglanak és időnként komoly meglepetésekkel is találkozhatunk. Ilyen például a hirtelen tempóváltás, vagy a különféle hangszerek erőteljes kiállásai.

Az albumon egyébként összesen öt dallal találkozhatunk, melyek közül négy igazi monolit a maga nemében, míg a másodikként érkező A Longing kakukktojásként kilóg a sorból mind időben, mind zeneileg, mivel alapvetően egy depresszív zongorabetétből áll. A többi tétel már bőséggel 10 perc vagy afölött jár, így bőven van idejük bizonyítani. Személy szerint minden dallal elégedett voltam, de egységesnek mégsem nevezhetném a lemezt, hiszen a legerősebb szerzemény a lemezt nyitó, öndefiniáló Thorns Of Grief című tétel volt, valamint a záró Illusions, amely egy igencsak halálos keringőre invitál minket hamis képeivel, tőrbe csaló szemfényvesztéseivel…

Összességében tehát ez egy nagyon korrekt funeral doom lemez, ami nem feltétlen ér fel az úgynevezett “nagyokhoz“, de debütálásnak, bemutatkozásnak több, mint korrekt. Aki szereti a műfajt, azt ne riassza el a kissé sablonos, bugyutácska borító, mert komoly búslakodnivalóval lehet kevesebb. Negatívumként a némileg semleges, időnként egysíkú hangzást tudnám felhozni, valamint azt, hogy a színvonal nem feltétlen egységes, de mindez egy első lemezes, egyszemélyes projekt esetében nem tudom, mennyire számító. Ha teljesen nem is győzött meg a projekt, azt már látni, hogy Nebiros bizony itt érzi magát teljesen otthon és remélhetőleg a folytatás ötletét sem vetette el az évek során! A lemez meghallgatható a kiadó bandcamp oldalán!

Zeal & Ardor
december 11.