Thou
Umbilical

boymester
2024. július 9.
1
Pontszám
10

Nagyon rég óta tartozom a Thounak, nagyon sok mindennel. Kezdjük ott, hogy anno az egyik kiadó megkérdezte, hogy írnék-e esetleg egy lemezüről. Mivel régóta követem a zenekart, amit hol imádok, hol gyűlölök (ennyire hangulatzene), ezért igent mondtam. Meglepetésemre azonban nem egy lemezt, hanem a teljes diszkográfiát postázták. Aki ismeri az amerikai, kísérletezős sludge/drone/doom (ez a meghatározás is bőven szűk számukra) alakulatot, az tudhatja, hogy az összes nagylemez, kollaborációs korong, EP bizony tetemes mennyiségnek mondható, nálam egy teljes fiókot elfoglalt. Azóta is rendszeresen veszek elő belőle egy-egy anyagot, de hogy mégis melyikről kellett volna írnom, amikor mindegyik más élményt képes nyújtani, azt nem tudom, így el is maradt a Thou cikk áradat. Ezt jeleztem is, úgyhogy nem volt belőle probléma, inkább küldtek egy másik fiókra való anyagot, szerencsére különféle előadóktól.

Itt volt már az ideje tehát a Thou méltó megemlítésének, amiben nagy segítségemre volt az is, hogy végre új kiadvánnyal jelentekztek, méghozzá régóta esedékes valódi sorlemezzel (utoljára 2018-ban volt erre példa, azóta válogatások, osztott lemezek, feldolgozások és közös alkotások láttak napvilágot). Az mindenképp jó előjelnek számított, hogy a legutóbb kiadott, Myopia című, Mizmorral készített kollaborációs anyagukat rongyosra hallgattam, tehát a banda még a 20. évfordulója környékén is csúcsformában van. Ennek ellenére szépen megleptek, ahogy szoktak. Az Umbilicalnak nem sok köze van a korábbi anyagaikhoz, legalábbis az említett kollaborációkhoz. A zenekar szépen visszatért oda, ahonnan elindult a történetük, a csontropogtató, kíméletlen és megalkukvást nem ismerő sludge őrjöngéshez. Az Umbilical esetében nincsenek akusztikus átvezetők, tiszta vokálok, túlzottan merengő drone, noise kinyilatkoztatások, csak a kilátástalanul fullasztó légkör, ami tökéletes aláfestő zenét szolgáltat a vergődő, mindenből kiábrándult lélek számára. A hiábavaló harcok, az elpazarolt életek, az alapvetően igazságosnak, de önnön paródiájukká váló eszméknek szentelik ezt a korongot, a harag kifejezésére pedig olyan eszközöket használnak fel, melyek már régóta ott vannak a zenekar repertoárjában, de még sosem voltak ennyire nyilvánvalók. Ritka, szinte kivételes az, amikor bejön egy promós szöveg, vagy nyilatkozat azzal kapcsolatban, hogy „sosem voltunk még ilyen súlyosak”, ez esetben viszont nem a levegőbe beszéltek.

Ebben komoly segítséget nyújt az erőteljes hardcore és punk attidűt, amitől gyorsabbak nem lesznek, viszont a korábbinál mindenképp fenyegetőbbek. Gyakran hangoztatja a zenekar, hogy zenéjükre nagy hatást gyakoroltak a grunge klasszikusok is, ám itt inkább az eszmei háttérben, mintsem a hangszeres játékban kell keresnünk a kapcsolatokat. A hangzásban azért ott pöffeszkedik az underground grunge: minden nyers és ropogós, sokszor ösztön szerű, a rendkívül pusztító gitárok például olyan vastagon szólnak, mintha egyszerre több lejátszóval indítottunk volna el egy-egy dalt. A szerzemények rövidebbek, mint azt megszokhattuk, cserébe viszont rendkívül hatásosak: úgy ömlik belőlük a nihilizmus és cinizmus, mint forrásból a tiszta víz. Mindezt tovább mélyíti Bryan Funck torokmetszett üvöltése, amely biztosan sokak gyomrát képes megfeküdni, de a közel 49 perces pokoljárást tökéletesen kiegészíti. A vokál terén kapunk néhány „vendéget” is a produkción, ahogy azt a Thou esetében megszokhattuk, ám az ő jelenlétük gyakran kimerül pár közös üvöltésben, csordavokálban, így nem is tartom lényegesnek.

Andy Gibbs, Matthew Thudium és a pár éve beavatott KC Stafford bőrünk alá kúszó, hangerőért kiáltó riffjei egyszerűen lehengerelnek, maguk alá temetnek, Mitch Wells basszusa az egyszerűség jegyében döbürög a pincéből, a viszonylag frissnek mondható (2018-ban került a bandába) Tyler Coburn dobos pedig egyetlen ütésbe is beleadja minden energiáját. Az említett hatások, kapcsolatok tételről tételre más mértékben fejtik ki a hatásukat, így a kimondottan dalokban gondolkodó lemez a maga módján elég változatosnak tekinthető. A csúcspontokat számomra a komolyabb monolitok szolgáltatták, mint a nyitó Narcissist’s Prayer, vagy az abszolút kedvenc Hosue Of Ideas, de a kifejezetten vánszorgós I Return As Chained And Bound To You is ott van a szeren. Lendületesebb tételek közül a The Promise működött a legjobban, főleg a dal végi őrjöngéssel, valamint a párjának tekinthető Panic Stricken, I Flee, ami hoz néhány érdekes helyre betolt „dallamot” is.

Aki ismeri és szereti a Thou féle mocskot, főleg azt, amely a valós nagylemezekhez köthető, az biztosan nem fog csalódni az Umbilicalban, mert ez az év legelcseszettebb, legnyomorgatóbb sludge anyaga lesz, ebben biztos vagyok.

Thou – Umbilical (2024) (1 komment)

  • BlackZone BlackZone szerint:

    Köszi szépen, hogy írtál róluk, egyrészt mert megkerülhetetlenek és szerintem méltatlanul alulértékelt a banda, másrészt lemaradtam erről a megjelenésről, de most lesz mit hallgatni ha a kánikula elől lemegyek a pincébe és magamra zárom az ajtót. 😀

The Dwarves The Dwarves
július 24.
Baroness Baroness
július 29.
FEZEN Fesztivál 2024 FEZEN Fesztivál 2024
július 30.