Thrashera

Não Gosto! (2020)

A brazil Thrashera borítója és neve nem hagy kétséget affelől, hogy milyen zenével állunk szemben . A csapat már több mint tíz éve formálódik és tevékenykedik ezen a néven, de tagjai már régóta ismerik egymást különböző formcáiók révén is. Nem vita, régi underground arcok sorakoznak fel a zenekarban, akik a death metaltól a fekete fémig már mindent kipróbáltak. Ennek köszönhetően elég profi anyagra számítottam az immár harmadikként megjelent tavalyi nagylemezükön, de az örömöm nem lett sajnos határtalan. 

Első nekifutásra kicsit védelmembe venném magát a műfajt, ami néhány éves fellendülése után ismét kezd teljesen a háttérbe szorulni, pedig egy izmos thrash metal lemez nekem a mai napig jól tud esni, ha olyan módon szólal meg, ahogy azt épp kívánom. Ez azt jelenti, hogy ha alapvető hangulatom a düh, harag, akkor egy kegyetlen, kompromisszummentes anyag tud rendbe tenni (Slayer kaliberre gondolok), ha pedig pusztán az energiájából akarok nyerni egy kicsit, akkor jöhetnek a csorda vokálos “parti thrash” kiadványok, amiből szintén jócskán akad. Alapvetően tehát nem szeretem jobban egyik végletet a másiktól, de szeretem külön tudni őket. Na itt kezdődnek a gondok a Thrashera esetében, mivel nehéz meghatározni, hova is akar húzni. Ez annál inkább is problémát jelent, mivel magát a műfajt rettentő egysíkúan, mondhatni lecsupaszítva játsszák. Talán még ez sem lenne gond, de aztán érkeznek szép sorban a bejáratott klisék és sablonok, amikor már csak a szórakoztató jelleg lenne képes mentőövet dobni a végeredménynek…Tehát elsőre nem lettünk barátok az anyaggal, ráadásul magát a szegecses aprítást sem igazán kívántam. Ezek után háttérzeneként kapott egy újabb esélyt és néhány tétel múlva elérte, hogy jobban odafigyeljek rá. Ennek oka a fokozatosan javuló tételek felsorakoztatása, valamint az azok közt tapasztalható hullámzó dalszerzési képesség. A Thrashera szépen helyre került fejben is: itt a ’80-as évek igazi földalatti világát kívánják megidézni és magasról tesznek az ismertebb zenekarokra, akármilyen hangulattal is rendelkezik az. Innen nézve szimpatikusabbá is vált a dalcsokor.

Mint írtam, pont az első rész az, ami gyengébbre sikerült sajnos. Ebben a legnagyobb ludas a hosszú narrávióval kezdődő anyag, ami a címadó tételbe csapva is nagyon unalmasnak monható. Ugyan az alaptéma igazán adja a thrash feelinget, a régimódi dobhangzással együtt nem igazán akart működni, valamint már itt kiakadtam, hogy milyen nehéz dolgom lesz, ha ez a vokál ilyen lesz végig… Chakal hangja ugyanis nagyon egysítkú még akkor is, ha az általa közvetített morgós, beleszarós hangokat mindig is kedveltem. Nem sokkal izgalmasabb a Maré 669 sem, de itt már akad néhány remek csordavokál és a rövid, de intenzív gitárszóló is felhívatja magára a figyelmet. Ezek után jön a lemez nyerő négyese, a Rei Dos Excessos, a Sangue Ao Metal, a Trapped in The 80’s és a Metal!. Végezetül pedig visszatér az igazi földalatti, mondhatni amatőr hangulat köszönhetően a Correntes Não Prendem Serpentes, Igreja kettősnek, amiben furcsa módon női vokál használatát is szükségesnek érezték. 

Nem rossz, ugyanakkor nem kihagyhatatlan a Nao Gosto, ami tényleg úgy szól, mint egy ’80-as évek földalatti klubjában rögzített helyi csapat lemeze. A dalok minősége sem teljesen egyforma, viszont amit mindenképp meg kell még említenem, az a Madcrusher, Bode De Sade gitáros páros munkája, akiknek szemtelenül egyszerű, de üdítő témái végig tudnak minket vonszolni a közös úton. Tegyetek vele egy próbát!

május 05.,
május 20.,