Nagyon sokat hallgattam már a német Thulcandra viszonylag friss, A Dying Wish című anyagát, mégis nehezen tudtam magam rávenni arra, hogy érdemben bemutassam nektek. Ennek egyik oka, hogy soha nem hallottam még a zenekarról annak ellenére, hogy már három nagylemezt tudnak a hátuk mögött (mondjuk elég változó minőséggel) és egy tragédia is hátráltatta őket megalakulásuk után. A másik ok az, hogy teljesen egyértelmű módon egy olyan csapatról beszélhetünk az esetükben, akik egy másik zenekar farvizébe kapaszkodnak. Ez bizony nagy mértékben befolyásolhatja a hitelességet, eredetiséget, így az, hogy nektek mennyire fog bejönni a lemez, attól függ, hogy milyen módon tudtok elszakadni kicsit a példaképtől.
A Thulcandra egyébként melodikus black/death metalban teszi próbára magát jó pár éve, évtizede, a követett csapat pedig nem más részükről, mint a Dissection és annak klasszikus lemezei. Legyen itt szó hangzásról, arányokról, színvilágról és hangulatról, minden tételben vissszaköszön a svédek világa. Abból a szempontból nézve, hogy azóta is egyedi recpettúrának számít ez a zenei világ, egy kifejezetten meggyőző dalcsokorral rukkolt elő nekünk a zenekar. Egyszerűen a példakép is büszke lenne a legtöbb dalra és valljuk be, sok kópiazenekar született már a pótlásukra, de a többség teljesen lelketlen és unalmas maradt. Ezzel szemben a Thulcandra megidézi, sőt meggyőződéssel adagolja azt a fajta ridegséget, kimért dallamosságot, ami megkerülhetetlenné tette például a Storm of the Light’s Bane lemezt.
Itt vannak nekünk mindjárt a remek akusztikus betétek, melyekről nem is gondonánk, hogy mennyit tudnak tenni a hangulathoz. Ilyennel kezdődik például a nyitó Funeral Pyre is, ami egyfajta stílusgyakorlatként zúdúl át rajtunk azzal a módszerrel, ami a svédeket is nagymesterré avatta: több méternyi kőkemény jégpáncél alá rejtett dallamok és egyfajta slágeresség süt a dal minden percéből. Ugyan beindul a gyalu és az aprítás, egy pillanatra sem válik unalmassá a tétel. Ugyanúgy a melodeath irányából közelítve érkezik szúrkálódós gitrjaival a Scarred Grandeur is, hogy aztán az Orchard Of Grievance révén bizonyítsák, nemcsak egyforam tételeket képesek írni. Akad még itt bőséggel akusztikus betét és jóval hosszabb death szakasz. Rengeteg ehhez hasonlóval találkozhatunk: okos és előkelő felvezetés, majd a hatalmas lórúgás. Előre haladva mind hosszab és hosszabb szerzemények követik egymást hasonló felfogásban és nem kevésbé meggyőző módon. Pont ezért most sem választottam magamnak kedvencet, főleg, hogy ez az album kifejezetten meghallgatja az egyben hallgatást.
A két bónusz dallal ellátott Thulcandra szerintem összehozta élete eddigi legjobb lemezét, amit végre oda lehet tenni a csapatot vezető Steffen Kummerer többi anyaga mellé is teljes vállszélességgel (Obscura). Az instrumentális felvezetések és hirtelen támadó, masszív tempózások közepette én meg is feledkeztem némileg a Dissection egykori erényeiről, mert ezek most ebben a szűk zenei környezetben a Thulcandra jogosan megérdemelt percei. A hasonlóság miatt nem jár a kövér 10 pontos, de ettől függetlenül az év legjobb melodeath/black metal keverékével van dolgotok! A kellemesen fagyos borító alá rejtett dalcsokrot meghallgathatjátok a zenekar bandcamp oldalán is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ez mekkora album már, azok ellenére is, hogy volt kitől „tanulniuk”. 🙂 – Csak e miatt 9-es az album. De ne a pontszámok beszéljenek, hanem a nóták. – Minden körülmények ellenére is, csak ajánlani tudom. Ott a helye a Jon Nödtveidt művek mellett.