Thunder Horse
Chosen One (2021)

Kifejezetten nagy öröm, ha egy zenekarnak több anyaga is hozzám kerül, mert nyomon követhetem a fejlődésüket, változásaikat. Ugyanakkor ez amennyire érdekes tud lenni megfigyelőként, gyorsan meg tud izzasztani abban az esetben, ha távolról el akarom kerülni az önismétlést. Főleg akkor, ha az a helyzet áll fenn, ami az amerikai Thunder Horse esetében. Történt ugyanis, hogy az alapvetően thrash, heavy metal undergroundból összeverbuválódott csapat váratlanul lepett meg egy kifejezetten erős bemutatkozással, amit simán oda lehetett tenni a kontinens éves termésének polcára a legszebb termékek közé. Southern íz, száraz, de tradicionális doom metal ez, melyet a marylandi vonallal kapcsolatban szokás legtöbbször emlegetni, pedig jóval délebbről, Texasból származnak. Persze kivételek terén ilyenkor megemlíthetjük a szintén texasi Solitude Aeturnust, de az egy teljesen más történet és zenei irányvonal. Tehát különösebb változások nincsenek, csak a közben eltelt három év és szinte a hír megérkezése után landolt a Chosen One a promóciós fiókomban. Miről lehet akkor írni, ami azért újnak mondható? Bizony, magáról a lemezről, de leginkább a dalokról!

A folytatások alaptörvényének mindenképp megfelel az új dalcsokor, hiszen az alig 42 perces debütálás után a folytatásban 55 percet kapunk, igaz két bónusz dallal, amelyek az általam kapott digitális példányon szerepelnek, de más forrásokban mondjuk nem találtam őket. Ugyanakkor kevesebb a monumentális tételek száma, sokkal inkább a közepes hosszúság dominál, ami jelen esetben az 5 perc környékén való letelepedést jelenti. Megmaradt a koszos, stoner-sludge alapokon nyugvó hangzás és Dave Crow odamondós, kellemetlenkedős hangja szokás szerint Stephen Bishop (billentyűk és egyéb…) időnkénti kiegészítésével, de ennek ellenére is a tiszta hagyományhű riffek és a régi sulis heavy metal az, ami inkább átsüt az anyagon, mint a bélyegnyalós stonerkedés.

Különösebb tökölés nélkül, texasi módra kezdjük meg az ismerkedést. Ha ez a dal férfi lenne, a hallgató pedig a kiszemelt jövendőbeli, akkor az első benyomást nem virág és gyöngysor jelentené, hanem egy hátsón elcsattanó, figyelemfelhívó paskolás és egy visszautasíthatatlan kacsintás. Mocskos, de az a fajta bűnös élvezt, ami beválthatja a hozzá fűződő reményeket.

Az első percek erőteljes, de kissé sablonos megoldásai után ez nem is váratott sokat magára, a zene „elcsitulásával” és a finom gitárszólóval rögtön megérkezett a várva várt feeling. Ez bizony nem sok zenekarnak adatik meg, pedig az Atlanti-óceán túloldalán bőséggel akad túltermelés texasi macsókból. A másodikként felcsendülő Among The Dead alatt már teljesen biztos voltam benne, hogy ott vagyok, ahol lennem kell és nem álltam neki elpocsékolni az időmet. Egy ritka dühös és gonoszságtól sem mentes ős-Sabbath szerzeménnyel találtam magam itt szemben, akárcsak a Rise Of The Heathens esetében, ahol még a Dio korszak menetelősebb mivolta is felsejlett. Igazából nem lepett meg ez a nyersebb, agresszívebb hangnem, amibe azért beleférnek a nyugodtabb pillanatok is, mivel korábban már tett nyilatkozatot arról a zenekar, hogy mélységesen elegük van mind a világjárványból és az Amerikában zajló politikai és társadalmi folyamatokból, ezért a legtöbb dalban a hétköznapi emberek összefogását, a problémák határozott és közös megoldását sürgetik. Így történik ez például a már nyilvánossá tett címadó dalban is.

Ezek után szükség is van már némi higgadtságra, amire nagyszerűen ráérez a Broken Dreams a benne hordozott kétségekkel együtt. Tökéletesen előkészíti a terepet a még mélyebbre süllyedő Songs For The Ferryman számára, ami kétségkívül a legerősebb és legsúlyosabb dal a lemezen, valamint a leghosszabb is a maga 7 percével. Vízválasztóként is működik, mivel a záró tételek elmennek kísérletezőbb, pszichedelikusabb irányba. Ilyen például a rövid, akusztikus gitárral megoldott, de nagyon hangulatos Texas, valamint hasonló, ének nélküli Remembrance, melyek közé beékelődik a csipetnyi elektronikával (nyugi, csak pár billentyűhang az old school metalban, nem techno) szórakozik.

Ahogy írtam, még két bónusz dalt is kapta, amiket azért érdemes megemlíteni. Elsőnek akad egy Dear Mr. Fantasy című szerzemény, amely nem szerepelt még kiadványon, így akár ez is lehet új dal. Kicsit felerősödik benne a blues és a hard rock alap, de pont ezért hangulatos, majd megkapjuk az akusztikusra vett Texas című dal vágatlan, hosszabb verzióját, amit már nem éreztem feltétlen szükségesnek.

Jól sikerült tehát a folytatás a semmiből feltűnt csapatnak, ez kétségtelen. Szebb a borító (a hasonló téma ellenére), valamivel érettebb, tudatosabb a hangzás alakítása, viszont a kísérletezős lezáró tételekért nem rajongtam annyira. A Thunder Horse ott volt működőképes, ahol az erős riff reagált a dühös vokálra, majd ezt a kombót egy átgondoltabb szóló enyhítette. Ez sikerült rövidebb, hosszabb dalok esetében is, viszont az akusztikus dalok nem sikerültek emlékezetesre. Ettől függetlenül érdemes várni a március 12-t, mert egy jó lemezzel gazdagíthatjátok a tárházat…

Roading 2020s Tour
június 27.
Piratefest Budapest
július 03.