Thy Darkened Shade
Liber Lvcifer II: Mahapralaya (2023)

Tisztelem az olyan népeket, népcsoportokat, akiknek olyan erős és önbizalomtól duzzadó kultúrájuk van, hogy azt képesek átültetni szinte akármilyen zenei irányzatba. De mindezt nem akárhogy teszik, nagyon vékony jégen táncolnak azok, akik ilyesmikre adják a fejüket. Egy egész országot, népet kell definiálni a zene által és ez nagyon könnyen a giccshez és a romantikával átitatott olcsósításhoz vezet. A görögök képesek voltak arra, hogy elkerüljék ezt a hibát. És itt konkrétan a black metalra hegyezném ki a mondandómat. Egyszerre mondhatjuk a nagy neveket a 90-es évekből, ők megtették a kötelességüket, adtak egy arcot, egy formát sajátos stílusuknak. Na de mi a helyzet ma? Mert az rendben van, hogy számos remek múltidéző banda van, akikre jellemző a hellén megszólalás, stílus, de mi van akkor, ha erre 21. századi, mai ruhát szeretnénk adni? Itt jön képbe a Thy Darkened Shade. Hivatalosan 1999-ben alakultak, de csak 2012-ben sikerült megjelentetni a bemutatkozó albumukat, melyet 2 év múlva követett a folytatás, a Liber Lvcifer I. Itt megállnék, ugyanis ennek a zseniális albumnak a folytatása jelenik meg oly sok év után. Sok hánykolódás előzte ezt meg, de végre megjelenik Lucifer urunk egy újabb manifesztációja, a Liber Lvcifer II: Mahapralaya.

Alázatos szolgái a következő nevekre hallgatnak: The A kántálja elátkozott zsoltárainak strófáit, míg Semjaza háttérvokál, gitár, basszus és most tessék megkapaszkodni qliphotic ambience területen ügyködik. Ez a hangulati elem nagyban gondoskodik arról, hogy elvontan hellén, okkultista hangulatot árasszanak magukból a tételek. Session zenészek is a segítségükre vannak, név szerint HG, aki a dobokat kalapálja, valamint Herc aki az elátkozott lelkek kórusának a megátalkodott karmestere, pálcáján pedig csörgőkígyók tekerednek. A lemez koncepciója egyfajta folytatása az előzőnek, vagyis a különböző kultúrák luciferképét tárja a hallgatóság elé. Az aktuális korong főszereplője a hindu eszkatológiában szereplő Mahapralaya, ami egy eseménysorozatot jelöl meg. Általában négy különböző jelenségre utal, leggyakrabban az egész univerzum felbomlásának eseményére használják a kalpa végén, ami egy 432 000 000 éves periódus, amelyet Brahmapralayának neveznek.

Az urak behatóan tanulmányozták az okkult tanokat, ennek is betudható az igencsak kései megjelenés. De most félre mindezzel és jöjjön a zene elemzése. A Luciftias mély orgánumú, kántálásokat megidéző kórusokkal, sejtelmesen sötét melódiákat eregető gitárokkal és The A kissé mélyebbről jövő vokáljával enged bebocsátást számunkra ebbe az epikus méretű, már-már szinte eposzi apokalipszisképbe. Az egész lemezt kísérti ez a fennkölt, néha már operákat megidéző kórus, csakúgy mint ebben a bevezetőben. És bizony nagy szerepet kapnak a Thy Darkened Shade új lemezén ezek az elemek. Félreértés ne essék, nem csináltak black metal operát a görögök, de ez az elem közel sem volt eddig ilyen erővel jelen a korábbi lemezeken. A Sacrosanct Pyre már rendesen gyomorszájon vég minket, itt tipikusan modern, tekergő, folyékony, kissé disszonáns riffek a jellemzők, és persze az a kicsit Csihar Attilás torokvokál is nagyon jól áll a muzsikának. Azonban itt nem áll meg a dolog, tisztább hangvételű, kiáltványt felolvasó megoldással is gyakran találkozhatunk, szintén megidézve Csihar mestert. Ez a stílus ugyancsak nem volt ilyen mennyiségben eddig jelen. Innováltak a srácok, a kórusok is ismét felbukkannak, miközben a blast beatek végtelenül feszes és stabil hátteret biztosítanak mindennek. Maga a hangzás pedig kristálytiszta, de nem steril. A gitárnak ereje van, minden letartott hangot hallani, ugyanakkor a tónusa ízig-vérig black metal. A dobról ugyanez elmondható és úgy alapjáraton minden hangszerről. Piszoknak, tompaságnak, aránytalanságnak nyoma sincs. Ebben nagy különbség van az ősök és a Thy Darkened Shade között. Azonban meg kell jegyeznem, hogy annak a stílusnak, amit ők képviselnek egyszerűen nem állna jól a doboz hang és az sem, ha olyan érzetünk van, hogy a dobos egy másik bolygóról játssza fel a ritmikákat. Ugyanez fordítva is igaz, mindennek megvan a maga helye és ideje. V. Santura és Semjaza tökéletes munkát végzett a Woodshed Studioban.

Az Into Eerie Catacombs folytatja tovább utunkat ebbe az ismeretlen világba, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ezekkel a szavakkal egész jól lehetne jellemezni a Thy Darkened Shade stílusát is. Ha csak a száraz tényeket, adatokat szemléljük a felszínről, akkor “csak” egy black metal banda képe lebeghet a szemünk előtt. Ez azonban nagyon messze állna a valóságtól, ők ugyanis egy kifejezetten friss megközelítésben tálalják elénk a már eddig hallott paneleket. Ha nagyon röviden kéne összefoglalnom, akkor megtalálták az egyensúlyt a disszonáns black metal és a hagyományos görög irányzat között. A franciákra vagy a kanadai Quebec tartományra különösen is jellemző irányzat nehezen megfogható, higanymozgással átitatott témáit úgy kombinálják a hellénekre jellemző hangulati elemekkel, hogy az olyannak tűnik, mintha eleve ehhez a stílushoz alkották volna. A bonyolult, nehezen megfejthető, szinte már technikásnak is mondható riffeket általában egy sokkal direktebb, könnyebben emészthető híddal kötik össze az utána következő részekkel. Amikor meg lelassul a tempó és csak mi maradunk és a kántáló kórus…hátborzongató. Szó se róla itt is találni tremolot, sőt egészen skandinávos hangzású részeket is fellelhetünk a dalokban, de egyáltalán nem ez a fő csapásirány.

A téma pedig frissnek és ropogósnak hat, ez főleg a nem túl direkt, kissé elvontabb szövegeknek köszönhető. Valamelyik nap panaszkodtam, hogy elcsépelt téma a hagyományos black metalra jellemző sátánimádat, ezzel már nem lehet sokkolni. Hát tessék, megkaptam, amire vágytam. Egy apró, pici hiba nálam így is akadt, mégpedig a már említett kórusrészekben. Néha már túlságosan is elvonja a figyelmet a zseniális hangszerkezelésről és az ugyancsak nagyszerű dalszerzést is egy nagyon kicsit hátráltatja. Ennek ellenére van amikor ez nagyszerűen működik és inkább hozzá tesz a dalhoz, mintsem elvonná a figyelmünket, ilyen például a Qelippot Epiphany bevezető része. Akárcsak egy filmzene, úgy indul ez a tétel, és az utána követezők meg önmagukért beszélnek, nagybetűs dalról van szó miközben zseniélis dolgokat művelnek a hangszereken. Itt is van a Thy Darkened Shade legnagyobb erőssége, maga a megvalósítás, az előadásmód teszi ellenállhatatlanná az általuk játszott sajátos stílust. Úgy érezzük egy egész hadsereggel állunk szemben, olyan nagyvonalúan sötét és baljóslatú hangulatot árasztanak magukból a sokszor epikus hosszúsággal ellátott számok. A több mint 1 órás játékidő meg se kottyan, én például, amint vége lett már indítottam is újra. Tele van felfedeznivalóval és rejtett finomságokkal a Liber Lvcifer II: Mahapralaya és én alig várom, hogy újra megízlelhessem.

Egy közel hibátlan lemezzel állunk szemben, amikor a Thy Darkened Shade harmadik albumáról van szó. Nem kétség, hogy dinamit duónk beletette minden tudását beletette ebbe a korongba és nem is maradt el a végeredmény. Néha csuklik egyet-kettőt a dolog, de egy végtelenül komplex és sűrű lemez a Liber Lvcifer II: Mahapralaya. Többször át kell adnunk magunkat a lemez hangulatának, el kell merülni a kissé disszonáns hangrobbanások mételyébe, és megnyílik előttünk az a komplex sötétség, ami örökre magába szippantja a lényünket. Általában elég ínséges hónap a január, de a 10-et mindenképp érdemes lesz bekarikázni. A W.T.C. Productions szolgáltatja a démoni szertartások aláfestőzenéjét.

Zeal & Ardor
december 11.