Tongue
What Do We Know Of Horror

boymester
2020. március 3.
0
Pontszám
8.5

Németország területén állt csatasorba a Tongue zenekar a black metal zászlaját a magasba emelve 2014-ben és egy évre rá nagy lelkesen neki is rontott egy rontásokkal teli nagylemezzel a közízlésnek és kommersz zenei világnak. Azt hiszem népszerűsége és a bandák, projektek nagy számának ellenére még most is állíthatjuk a műfajról, hogy igazi rétegzene, de ez sajnos a metal legtöbb ágáról elmondható. Egyelőre még nem tartunk ott, hogy azért hangolódunk rá egy rádiófrekveniára séta közben, hogy abból hangulatos fekete fém áramoljon harcedzett fülünk és idegrendszerünk felé. Talán nem is jön el ez az idő és talán ez jól is van így: kevésbé lesz befolyásoló tényező a média és a népszerűséghajhászás.

Biztosan nincsenek efféle ambíciói a német csapatnak sem, mivel a műfaj hagyományosabb, meglepetések nélküli, de őszinte vonalát kívánják ápolni, amibe ugyanakkor nem szégyellnek beolvasztani a finomabb zeneiséget sem. Hogyan képzelik a black metal és a „lágyabb megoldások” keverékét? Ezen sem kell túl sokat agyalni: olyan, mintha az eleven, égető pokol közepén szolgálatot folytató közrendű démonocska időnként akusztikus betétekre lazítana két ítéletvégrehajtás között. A nagyrészt gyors tempó mellett hipnotikus hullámzást biztosító gitártémák inkább baljóslatúak, mint gonoszak, a kertek alatt a háttérben néha eloson néhány dallam foszlány is. A zenekar a kópia jelleget a kevés, de hatásos stílusötvözéssel kívánja elérni (csipetnyi death, doom), valamint a modernebb elemek időnkénti meglengetésével. A végeredmény annak ellenére, hogy júniusban látott napvilágot (nem túl szerencsés döntés volt szerintem), kellemesen hűvös és rideg, ugyanakkor nem mondható maradinak, sokkal inkább kompromisszummentesnek.

Ezt a hozzáállást öt hosszabb szerzemény keretében tesztelhetjük le a What Do We Know Of Horror lemezen, amelynek borítóját a horrorisztikus témákban valóban jártas Timon Kokott készítette. Érdemes utánanézni a srác munkásságának, egészen zsigeri képeket tud alkotni. A dalok kevés száma rögtön feltételezi, hogy hosszukon nem spórolt semmit a zenekar, ez gyorsan be is bizonyosodik. Ezek után jön a következő kérdés általában, hogy ezeket a tételeket mennyire sikerült feltölteni tartalommal?

A Tongue ezt a lépcsőfokot is megugrotta, viszont a maximális pontszámhoz szükséges szintet már nem tudták maradéktalanul megoldani: a kecsegtető cím ellenére az album témakörében szerteágazó, mondhatni általános köröket fut be és nem igazán létezik az egész alkotást átjáró, átfogó hangulat. Külön-külön minden tétel nagyon szórakoztató tud lenni, de nem hoznak össze olyan kohéziót, ami indokolja egy albumon való szereplésüket. Ha meghallgatjátok a zenekar 2015-ös bemutatkozását, akkor ezen a területen egyértelmű a fejlődés hiánya, hiszen a csapat nevét viselő debütálás ha gyengébb zenei megoldásokkal is rendelkezett, az egységes légkör nem volt megkérdőjelezhető. Ez persze megint csak a maximalizmusra való törekvés és a sok-sok évnyi zenehallgatás eredményeként tűnik részemről hiányosságnak, mert ha pusztán egy igényes, több irányba terjeszkedő, ugyanakkor hagyományokat is tisztelő black metal albumra vágytok, akkor a Tongue magabiztosan teljesít.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.