Tool

Fear Inoculum (2019)

11 évvel ezelőtt jelent meg az első cikkem a Fémforgácson. Azóta hol többé, hol kevésbé vagyok aktív. Mindenesetre túl vagyok már 570 íráson, akadnak zenekarok, akiknek 3, vagy 4 nagylemezéről is írtam már ezen időszak alatt. De még az albumai között egyre nagyobb szüneteket tartó Metallica-ról is megemlékeztem kétszer. Ha a Lulu-t is számolom, háromszor. Egyik kedvenc csapatom, a Tool viszont még nem került terítékre. Ugyanis Maynard-ék eljátszották azt, hogy az ember már azt hihette, a 2006-ban megjelent 10.000 Days lemezük címe arra utal, a következő nagylemez tízezer nap múlva fog érkezni.

Teltek az évek és mi kénytelenek voltunk konstatálni, hogy idén sem lettünk gazdagabbak egy új Tool koronggal. Persze mindig lenyilatkozták, hogy most épp ilyen, vagy olyan okok miatt akad meg a munkafolyamat. Szerintem sokan már le is mondtak arról, hogy valaha kézbe vehessenek még egy friss Tool albumot. Aztán szinte a semmiből érkeztek pár hónapja koncertfelvételek, ahol két új dalt is eljátszottak, a vetítőkön pedig egyértelműen látszódott az augusztus 30-i dátum. Persze ez még nem volt garancia arra, hogy ez valóban az új lemez megjelenésének dátuma lenne. Jelentem, az volt! Én akkor hittem el teljesen, hogy itt bizony történni fog valami, amikor hivatalosan megjelentették a lemez felvezető nótáját, a Fear Inoculum-ot, ami egyben a címadó szerzemény. Továbbá nyilvánosságra hozták a dallistát. Amiből kiderült, hogy a fizikális verzióra 7 dal kerül fel, melyek egy tétel kivételével mind 10 perc fölöttiek. A digitális változatra még pluszban föltettek három átvezető szösszenetet. Nem is ők lennének, ha nem gondolkodtak volna végletekben! Ugyanis a fizikai verzió egy limitált kiadású CD boxot jelent, beépített hangfalas, újratölthető képernyővel, amin egy videó fut, vastag booklettel, stb.

Az ára 30 ezer forint körül mozog. A digitálisan elérhető hanganyag viszont ennek a töredékéért szerezhető be. Persze elképzelhető, hogy a limitált CD kifutása után lesz sima, “fapados” verzió, meg akár bakelit is, de egyelőre csak ebben a két változatban érhető el a lemez. Viszont jó hír, hogy a Fear Inoculum megjelenésével a korábbi anyagokat is föltették egy csomó digitális platformra, streaming-és letöltős oldalra.

Ugyanis ebből a szempontból le voltak maradva, hisz 2006-ban még ezek a szolgáltatások szinte nem is léteztek… Lényeg a lényeg, 2019. augusztus 30-án tényleg megjelent az amerikai kultbanda ötödik nagylemeze! Maynard lenyilatkozta, hogy ez egy olyan anyag, melynek befogadásához, felfedezéséhez idő kell. Nem hat elsőre. Se másodjára, harmadjára. Nem mintha a korábbi lemezeikre ez lett volna a jellemző, de a Fear Inoculum-ra szerintem is fokozottan érvényes ez a megállapítás. Úgy hiszem, ez a hosszú dalok miatt van, illetve amiatt, hogy ezekben el vannak szórva a keményebb, tempósabb részek a merengések, elszállások között. Ugyanis alapvetően egy végtelenül spirituális, meditatív lemez lett a Fear Inoculum. Sőt, már-már szakrális.

Ahogy a címadó szerzemény elején megszólalnak azok a “csengettyűk“, aztán a szintetizátor hangjai, majd a konga, illetve szitár szerűség, rögtön beránt a szinte földöntúli atmoszféra. És ahogy ki vannak sztereózva a hangszerek! Igazi ear-candy ez a lemez, fantasztikus audio élmény! Maynard is éteri hangon kezdi el az éneklést, de később narráció, ritmikus szövegmondás is hallható tőle, aztán meg egy olyan fajta éneklés, ami visszarepít minket a progresszív rock (és úgy általában a rockzene) hős/aranykorába, a ’60-as, ’70-es évekbe. Már az első dal alapján sejthető, hogy a Fear Inoculum igazi főszereplője Danny Carey. Mindig is fontos része volt a Tool muzsikájának a dob, de ennyire még sosem dominált. Hihetetlen dolgokat üt végig a fickó és nem csak a dobszerkót dolgoztatja meg, hanem egyéb a rock/metal zenékben ritkán használt ütőhangszeren is megnyilvánul. A dobhangzás pedig naturális, egyszerűen fenomenális! Ha a Desert Near the End zenéjéből hiányoltam a zenei dinamikát, akkor ez a Tool-nál 100%-osan működik! Itt bizony bejárjuk a teljes spektrumot, vannak halk és hangos részek, lassú, közepes és gyors tempók, hangulat-és tempóváltások. Bár Danny dominanciáját az összes, általam olvasott recenzió kiemelte, érdekes módon Adam Jones gitárjátékát nem nagyon méltatták. Pedig ő sem volt még szerintem sose ennyire hangsúlyos, itt olyan dolgokat is penget, amiket korábban nem igazán hallhattunk tőle. Szólókkal is többször rukkol elő. Persze senki se gondoljon virgákra, ő máshogy közelíti meg a szólózást. De díszítései, és riffjei is aranyat érnek, még ha első pár hallgatásra föl sem tűnik az összkép miatt, hogy egy csöppet sem súlytalanabb a Fear Inoculum, mint az előző korongok. Sőt!

Justin Chancellor bőgőzése is védjegyszerű, bár ő tényleg nem hoz semmi extrát a tőle megszokotthoz képest. Maynard meg ezúttal is csúcsformában van, igaz a keményebb, dühösebb énekstílusát, üvöltéseit szinte teljesen száműzte eszköztárából. De őszintén szólva nekem nem is hiányoznak ezek. Nem véletlenül lett amúgy 7 dalos a “sima” lemez, ugyanis a hetes szám bűvöletében íródtak a dalok. Szövegileg is kapcsolódnak a heteshez, illetve az egyes témák ritmizálása tekintetében is.

Sokan vádolják őket azzal, hogy semmi újat nem hoz a Fear Inoculum. Valóban nem sokat, de mégis számomra öröm hallgatni, belemerülni! A Pneuma-ban úgy 9:20 táján, amikor csak a gitár szól, előhúz Adam egy olyan témát a tarsolyból, ami szinte Maiden-es. De a dal vége felé megeresztett gitárszóló is újdonság ebben a formában tőle. Mindenesetre az elmondható, hogy nem csak Kirk Hammett szereti használni a wah-pedált! A koncerteken egy ideje már műsoron lévő Invincible talán a lemez legfogósabb, legemlékezetesebb szerzeménye. Igazi Tool dalóriás, fantasztikus ének-és zenei témákkal, egy agyoneffektezett, Tom Morello-féle gitárszólóval. Sőt, később egy gitárszintetizátor (?) szólót is kapunk. Azért ebben bőven akadnak kemény, súlyos részek az elszállások mellett! El tudom képzelni milyen nehéz lehet ezeket a dalokat élőben előadni! Tuti, hogy közben fejben számolnak, hogy ne tévesszék el a ritmizálásokat! Hiába, a Tool továbbra is a világ egyik legagyasabb, legtechnikásabb prog. bandája! Nyilván ki van náluk minden matekozva rendesen, legyen szó akár zenéről, vizuálról, vagy bármiről, de szerintem talán pont emiatt is külön fejezetet érdemelnek ők a kortárs, művészi értékű muzsikát prezentáló csapatok tárházában. Bár könnyűzenét játszanak, mégis véleményem szerint inkább a magas, mintsem a tömegkultúra halmazába sorolhatók. A szintén régebbi ismerősnek számító Descending már 13 perc fölötti, de ha a megfelelő lelkiállapotban hallgatja az ember, akkor szinte föl se tűnik a dal hossza! Nekem gyanús, hogy a Culling Voices, és az utána következő instrumentális Chocolate Chip Trip eredetileg egy nótát alkottak és ha a kettő idejét összeadjuk, akkor 14 percen túl járnánk, a záró 7empest pedig ugye 15+ minutumos, így minden nóta egy perccel hosszabb lett volna az előzőnél. Ergo szép sorminta lehetett volna, de akkor borul a 7-es koncepció. Így kettébontották a dalt. Persze lehet, hogy rosszul okoskodom… Visszatérve a Descending-re, középtájt van benne egy “ikergitár” szóló. Aztán még több wah-pedálos ujjgyakorlat is. Én ikergitáros megoldásra sem emlékszem az eddigi Tool életműből!

Szóval a Culling Voices első fele lágy, hipnotikus, a második fele viszont keményebb vizekre evez. A Chocolate Chip Trip meg a tőlük megszokott hibbant instru szösszenet. Minden lemezükön akad egy ehhez hasonló. Bár ez a trip Danny-ről szól, lévén az ő dobszólójára épül. Na, ez az a tétel, amit bátran lehagyhattak volna a lemezről! Így is eléggé a dobosra épül a Fear Inoculum, tök fölösleges volt még egy kvázi dobszólót is beletenni külön track-ként!

Azért a 7empest gyorsan kárpótol! Hiába ez a leghosszabb tétel, de egyben a leggyorsabb, legkeményebb is, így szinte elröpül az a 15 perc! Maynard itt kicsit előveszi a dühös vokálstílusát is! És a nóta vége felé kapunk egy olyan témázgatást, ami egyértelműen Dream Theater-es. Korábban az volt a jellemző, hogy a Dream iktatott be Tool-os részeket dalaiba. Talán most vissza akartak ebből valamit adni Danny-ék…

Ha a korábbi kiadványaikhoz szeretném hasonlítani a friss opuszt, azt mondanám, hogy nekem leginkább a Lateralus-ra hajaz a hangulata, csak itt nincsenek rövidebb, slágeres témák. Van viszont méregerős hangulat, rétegzett kompozíciók, technikás, de nem magamutogató hangszeres játék.

Számomra a Fear Inoculum a Tool legérettebb, legmélyebb alkotása. Nem a legjobb, de legalább annyira jó, mint az előzőek.

Csak máshogy.

október 27.,