Tranqvillitas Maris

The Longing (2011)

Amíg körülöttünk a bolygók, csillagok évmilliókban, milliárdokban számolgatják a maguk részére kikanyarított időszeletkét, addig nekünk, földlakóknak jóval kevesebb jutott belőle. Gondoljatok csak bele, már 14 éve, hogy megjelent az Ahab zseniális tengeri magányossága, a The Call of the Wretched Sea, ami a német hordát egyetlen jól irányzott seggberúgással odarepítette a Skepticism, Evoken, Esoteric trió környékére, mára pedig igazi funeral doom alapvetésnek számít. De az utolsó hullámverés, a The Boats of the Glen Carrig sem tegnapi kiadvány, mivel már öt éve nem hallottunk a csapatról (idén is csak egy live kiadvány fog egyelőre megjelenni tőlük). Milyen sok számunkra ez az öt év… Egy önállótlan csecsemőből ennyi idő alatt járó, beszélő lény alakul ki, mi pedig nyerhetünk a lottón, megnősülhetünk, elválhatunk, anyagi gondokkal küszködhetünk, megárvulhatunk, összetörhetjük kezünk-lábunk vagy gazdáivá válhatunk valami csendes kórságnak, ami hód módjára kezdi el zabálni az életfánk törzsét, hogy a hatalmas rengetegben észrevétlen módon kidőlhessünk, fényt és tápanyagot biztosítva utódainknak… Az ember felett ez a szűkös időkeret, az állandó veszély mindig ott lebeg, még ha automatikus védekező rendszerünk, a tagadás segít is rajtunk, hogy ne egy szoba sarkában kuporogjunk életünk legnagyobb részében várva az elkerülhetetlent. Az elmúlásban mégis van valami szép, még akkor is, ha fájdalas tud lenni a vele való találkozás. Mindig magában hordozza ugyanis az újrakezdés, megújulás reményét. Véleményem szerint az tud a saját idejében igazán boldog lenni, aki az érem mindkét oldalával tisztában. Senki sem becsüli jobban a szerelmet annál, aki hosszú ideig magányos volt, de ugyanúgy igaz ez az érzelmeken túli világra is, hiszen mindig jobban fogja becsülni a saját eredményeit, tulajdonát az, aki a semmiből épített fel magának valamit.

Ezt elmondhatja magáról a luxemburgi Daniel Paiva, aki hazájának mintegy 50 aktív zenekarából az egyetlen funeral doom projektet működteti úgy annak ellenére, hogy korábban csak egy heavy/speed zenekar basszusgitárosi posztját tudhatta magáénak, persze azt is pár demó erejéig. Az általa létrehozott Tranqvillitas Maris hallgatása közben nem véletlenül jutott eszembe a németek nagyágyúja sem, mivel Daniel 2011-es bemutatkozó anyagát is megillette volna legalább egy fele akkora siker, vagy elismerés, mint a bálnavadászokét. Szinte hihetetlen, hogy valaki ennyire a semmiből, egymaga megértse, miről is szól ez a hányavetett műfaj és ilyen anyagot rázzon ki saját kútfőből, az pedig hatalmas hiányossága a metal világnak, hogy a The Longing című lemezt tényleg csak pár száz, esetleg néhány ezer ember ismeri a mai napig. A kiadvány ugyanis egy igazi underground csemege a műfaj rajongói számára, minden sajátosságával és pont annyi személyességgel, ami képes egyéni ízt adni neki.

Sokan képesek annyival letudni a funeral doomot, hogy valami nagyon lassú és unalmas cucc, de a vonal mesterei bizony olyan érzelemgazdagsággal és tartalommal képesek megtölteni egy valódi anyagot, ami kenterbe ver 20 lemeznyi agyzsibbasztó tekerést is. Lehetőséget ad a gitároknak, a dobnak, az éneknek, hogy valóban éljen, virágozzon, miközben a végzetet és kilátástalanságot hipnotikus riffek segítségével juttatja bőrünk pólusain keresztül. Ennek hitelességéhez, átélhetővé tételéhez hatalmas kreatívitásra és őszinteségre van szükség, ami nagyon kevés bandának adatott meg, de a Tranqvillitas Maris mindenképp a legjobbakat vette alapul. Könnyed akusztikus bevezetői, álomképekbe ringató instrumentális részei egyértelműen közel állnak a sokat emlegetett Ahabhoz, de akad itt bőven az Esoteric pszichedelikus vonalából is. Érdekes kontrasztként, a súlyosabb részek leginkább a rideg Skepticism, Evoken nyomvonalán keresendők. Az egyveleg azonban igazán kellemesnek, egyedinek mondható, leginkább a lassú, de mégis magával ragadó témáknak és Daniel hangjának köszönhetően. Persze nem a hörgésre gondolok, mert az se nem több, se nem különb, inkább a szinte minden dalban megjelenő narratív szövegekre, suttogásokra és teljesen alapszinten működő, mondhatni igénytelenül egyszerű tiszta énekre, amely hihetetlen közvetlen, személyes találkozóvá, privát anyaggá varázsolja az egész albumot. Ehhez hasonlót talán a Saturnus magnus opusában, a Paradise Belongs to You lemezen hallhattunk. A jellemzően 10 perc környékén mozgó dalok olyan jól megírtak, akár egy könyv, ami gond nélkül olvastatja magát és az is tetszik, hogy ennek a légkörnek a megteremtéséhez minimális módon járul hozzá néhány billentyű.

Beszélhetnénk még az anyaggal kapcsolatban a jó, de azért érezhetően költséghatékony hangzásvilágáról és a figyelemfelkeltésre teljes mértékben alkalmatlan borítóról, vagy a néhány évre rá érkező, lényegesen sablonosabb, amatőrebbnek tűnő The Glorious Demise of All Life című produkcióról (egy hallgatást megér, de tényleg jóval unalmasabb), de szerintem maradjunk meg a The Longingnál. Aki szereti a műfajt, az mindenképp tegyen vele egy próbát, mert képes lehet betölteni az űrt a következő nagyobb név megjelenése előtt, ami közel sem garancia egy újabb remekműre. Engem maradéktalanul meggyőzött egyszerűségével, szépségével ez a lemez, hiszen minden vele eltöltött percnek súlyt, mélységet, értelmet tudott adni, hogy ne érezzem elpocsékolt időnek az együtt töltött, elillanó pillanatokat.

augusztus 13.,
augusztus 16.,