Régóta megfigyelhető trend zajlik a death metal háza táján. Valamiért előszeretettel építik be a különböző bandák ugyanazokat az alkotóelemeket a különböző kiadványaikba, és reménykednek benne, hogy ezúttal valami más fog kikerekedni belőle. Ez az esetek 99 %-ban persze nem így szokott végződni. Mégis ott van az a bizonyos 1%, amikor megtörténik a csoda, és ha nem is valami merőben más sül ki a dologból, de mégis érződik rajta, hogy nem csak egy sima, mezei death albummal van dolgunk. Ebbe az 1%-ba tartozik a Triumvir Foul is, akik 2014-ben alakultak meg, Oregon államban. A saját nevükre hallgató debütáló kiadványukat hallgatva egyből hatalmába kerített egy bizonyos érzés, egyszerűen elképesztően sötét hangulatot képesek gerjeszteni. Ugyanazokkal az alkotóelemekkel dolgoznak, azonban sokkal nagyobb figyelmet szentelnek a húsmarcangolóan embertelen hangulatra. Ez megfigyelhető a 2017-es folytatáson is. A Triumvir Foul a Vrasubatlat kollektíva tagja, kicsit kakukktojásnak is számítanak ott, ugyanis igazán remek black metal projekteknek az otthona ez a csoport. Idén jön a búcsúlemez az Onslaught To Seraphim, őket ismerve szépen fog szólni a hattyúdal.
A Triumvir Foul-t egy duó alkotja, nevezetesen Ad Infinitum (vokál, gitár, basszus) és Cedentibus (dob). Ez nem mindig volt így, az első albumon még egy triót alkottak, azonban így se legyen kétségünk afelől, hogy képesek rombolni, olyan energiával rendelkeznek, hogy az sok négy vagy öt tagú bandának is becsületére válna. Ezt már be is bizonyították az előző albumokon. Memóriafrissítés gyanánt elővettem a korábbi munkásságukat, amit nem bántam meg most sem. Ugyanazt a hatást érték el nálam, mint első alkalommal: csontig hatol a harag és a sötétség. A Presage nyitányhoz méltó módon kezdi a sort, kifejezetten kényelmetlen hangulatú bevezető adja meg előre a figyelmeztető jelet: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
Másfél perc múlva már benne is vagyunk a sűrűjében, nagyon jól szól az Onslaught To Seraphim, minden erőteljes, mégis hagytak benne a koszból, vérből, hányásból. Tulajdonképpen semmi extrát nem csinál a Triumvir Foul, a riffek ismerősen csengenek, a vokál inkább átmenetet képez a black és a death metal közötti stílus között, a dob semmi extra, hozza amit kell. Na de, már a Presage során is megmutatkozik az a rendkívül nyomasztó hangulat ami a dalokból árad. A Flesh Diocese-en ez hatványozottam igaz, rátelepszik az agyunkra, behatol a húsunkba, és nem is fog onnan tágítani amíg nincs vége az albumnak. Véleményem szerint ebben igazán nagy a Triumvor Foul, egy pici black metal is helyet kap a hangzásukban, a gonoszságért leginkább ez az összetevő a felelős. A brutalitást és a mindenen áthatoló erő pedig a death metal oldalukat dicsőíti. A Domini Befallen (to Doom) is bizonyítja, hogy nem egyhangú, monoton stílusban adják mindezt elő, akármilyen furcsán hangzik egyszerre tud borzalmasan nyomasztó és szórakoztató lenni a Triumvir Foul. Nem maradnak túl sokáig egy témánál, gyakran váltogatják őket, és az a legjobb az egészben, hogy mindegyik ül. Ha kell behozzák a blast beat-et is a dalba, de szigorúan csak akkor amikor az megköveteli.
Ad Infinitum vokálja és gitárjátéka oroszlánrészt vállal az áporodott és fullasztó atmoszféra megteremtésében. Van egy bestiális, elementáris erő abban, ahogy előadja a dalokat, érezni a hangjában a gyötrelemmel teli dühöt és undort. A Bašmu Enthralled, Horned Creations pedig arra ad nagyszerű példát, hogy milyen jól tud állni a csapatnak egy lassan, komótosan felépített kompozíció, még hatásosabbnak hat így az a mindent elpusztító örvény ami emögött rejtőzik. Ad Infinitum gitárjátékában is gyakran megfigyelhető, hogy árad a gyűlölet és a megvetés a letartott húrok közül, hatással volt rá az Incantation, de annál pár fokkal dinamikusabb a játéka. A gyakran behányósan végződő vokálok pedig csak még inkább rátesznek egy lapáttal a dologra, mindig mosolyt csalnak az arcomra, még ha nem is most hallok először ilyet. A Serpents’ Gnash for War nem épít fel semmit…csak pusztítás van. Ezt már az első másodpercben a tudtunkra adja, mindent eláraszt a kátrány, a szurok, a mocsár…a lemezbemutató végére kifogyok a jelzőkből, vigyáznom kéne.
A Slither of Corruption (The Demise of the Three Serpents) is egy kiváló példa arra, hogy nem találta fel a Triumvir Foul a meleg vizet. Egyszerűen fogták a már meglévő alkotóelemeket, leöntötték egy jó adag mocsokkal teli szennyvízzel és benzinnel, majd mindezt felgyújtották. Nem utolsó sorban olyan meggyőző módon adják elő, ami egyszerűen ellenálhatatlanná teszi ezt a megszenesedett fertőt. Itt van az Immolation, van egy kis Incantation, beköszön egy pici Vital Remains…sorolhatnám de nem fogom, ugyanis felesleges. Azért felesleges, mert ahogy azt a Infected Virtue is mutatja, mindezt a stíluskavalkádot abszolút a sajátjává volt képes formálni a Triumvir Foul. Ha csak egy szám is szerepelne az Onslaught To Seraphim-ből a fentebb felsorolt bandák lemezein, az az érzésem lenne, hogy valamiért kilóg a sorból, hiába van rajta a kézjegyük. Egyszerűen nyomasztóbbnak hat a sötétség mint bármelyik fentebb felsorolt banda bármelyik albumáról is legyen szó, itt sikerül mindent is elárasztaniuk a fekete köddel. A címadó tétel is ezt a meglátást erősíti bennem, bestiálisan gonosz, gyűlölködő riffek garmadája sorakozik rajta.
Ha a Negative Plane The Pact…je az a black metal album amit nálam meg kell vernie az összes többi black metal bandának, akkor a Triumvir Foul Onslaught To Seraphim-je az a death metal album, amihez az összes többinek fel kell nőnie. Az összes ezt megelőző albumuk vitte nálam a pálmát amikor megjelent, idén sincs másképp, és valahol egy kicsit meg is értem a srácokat, hogy itt most már bedobják a törölközőt. Ők is emberből vannak, és egy ilyen minőséget piszok nehéz tartósan fenntartani. Szívből örülök, hogy egy olyan albummal sikerül ráhajtani a koporsófedelet a Triumvir Foul-ra ami ahhoz méltó lett. Az Onslaught To Seraphim jólius 29-én jelenik meg az Invictus Productions gondozásában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
