Trivium
In The Court Of The Dragon (2021)

A Matt Heafy által vezetett floridai Trivium 2005-ös Ascendancy című második albumával robbant be igazán a metalcore színterére. Az akkor tizenéves srácok a masszív kiadói támogatásnak köszönhetően (ez volt az első albumuk a Roadrunnernél) erősen be is betonozták magukat. Ez után még két jó lemez, a The Crusade és a Shogun jött, majd a megújulás jegyében elkezdték “megfejteni magukat“, melynek eredményekét a 2013-ban megjelent, számomra mélypontnak is nevezhető Vengeance Falls albumukkal érték el. Az ezt követő Silence In The Snow albumukkal pedig a maradék bizalmamat is elvesztették.

Heafyék karrierje kísértetiesen emlékeztet Robb Flynnék sztorijára. Ha nem is lemezről lemezre hozhatók párhuzamba a Trivium és a Machine Head dolgai, kettőjük pályaíve hasonló görbét mutat. A korai lemezekkel ők is robbantottak, majd következett a kísérletezés fázisa, mely a Machine Head esetében a The Burning Red és a Supercharger albumok időszakára tehető. A feltámadáshoz vezető út generátora pedig mindkét bandánál egy-egy személycsere volt. A Machine Head-nél feltehetően Phil Demmel gitáros rugdosta hátsó félen a megmaradt triót és 2003-ban a régi nívónak megfelelő albummal robbantottak, majd a soron következő The Blackening-gel elkészítették a maguk Master Of Puppets-ét is. Mára már kijelenthetjük, hogy Heafyéknél kirakósának hiányzó eleme Alex Bent dobos volt. De míg a Machine Head-nek elég volt egy lemez ahhoz, hogy következő húzásra egy új mérföldkővel jelentkezzenek, úgy tűnik, hogy a Trivium-nak két album is (The Sin And The Sentence és a What The Dead Man Say) kellett az új korszak csúcslemezének elkészítéséhez.

Az In The Court Of The Dragon, ami a banda 10. sorlemeze, Alex Bent csatlakozása óta a legerősebb Trivium anyag, sőt az eddigi életművük abszolút csúcspontjának is nevezhető. A majdani koncert intróként használt X után ugyanis olyan szerzemények sorakoznak, melyek refrénjei egy-két hallgatás után rögzülnek is fejünkben, ennek ellenére azonban a korong mégsem válik gyorsan kiismerhetővé. Rengeteg olyan apró nüansz van elrejtve a dalokban, amelyek biztosítják, hogy a lemez huzamosabb időre beragadjon a lejátszókba. Ezek az apróságok ráadásul nem is annyira a két gitároshoz, hanem inkább a dob-basszus a ritmusszekciójához  köthetőek. A két mélynövésű figura most nagyon odatette magát, legyen szó akár pörgetésekről, akár basszuskiállásokról, akár a ritmushangszerek gyomrozó összjátékáról. Nem lehet meglepetés, hogy a friss lemez csodálatosan szól, bár Josh Wilbur nem a legnagyobb név a kortárs modern metal mezőnyben, de a Trivium feltámadásában ő is aktívan részt vállalt, producerként végigmelózta az utolsó három albumot. Szintén nélkülözi az újdonság faktort, hogy a Heafy-Beaulieu páros napjaink egyik legjobb gitárduója, adják-veszik a szólókat, a ritmusozással is mindketten a másik keze alá dolgoznak. Akad olyan új szerzemény is, ahol három szólót is elsütnek, ráadásul szólók alatt nem a céltalan virgákat és a húrokon való maszatolásokat értik. A lemez annak ellenére, hogy három dal is hét perc felé megy, nem esett a művészkedés csapdájába sem. Matt bemutatja a kortárs metal vokalizálás valamennyi hangszínét és árnyalatát, Corey és Paolo pedig aktív szerepet vállalnak a kórusokban is. Szerencsére senki sem szorít pisztolyt a halántékomhoz, hogy kedvencet nevezzek meg a lemezről, ha mégis így lenne, némi gondolkodási időt kérve valószínűleg a záró The Phalanx mellett tenném le a voksomat. Ez a nagyszabású szerzemény az, ami igazán jól áll a mai Trivium-nak.

A zenekar nagyrészt mellőzte a napjainkban oly divatos vendégsereg csatasorba állítását, az egyetlen meghívott épp ebben a dalban szerepel. Ihsahn jelenlétének pedig van miértje, az általa megszólaltatott szintetizátorok ráerősítenek a nóta egyébként is domináns drámai jellegére. A teljesség jegyében még egy nevet ki kell emelnem, ez pedig a metalos körökben ezidáig ismeretlen Mathieu Nozieres, aki elkészítette az eddigi legjobb Trivium borítót. Az In The Court Of The Dragon-t lehet nevezni thrashnek, modern, vagy akár extrém metalnak is, de a jelzők halmozása lényegtelen.

Zeal & Ardor
december 11.