Tryhm
Phobos Sanctum (2020)

Nem könnyű a zene fogalmának halmazába rendelni az ambient témakörét. Lényegében audió és vizuális érzékelések formájában kiteljesedő hang-összképhatás. Működhet, mint zene, de akár túl is mutathat rajta. Hiszen, ezeknél az alkotásoknál nagyban a vizuális hatás jeleníti meg a mű lényegét. A dark-ambient alkotások ezen belül is igen sajátosak. Zajok, hangfoszlányok, sample-ek együttese teremti meg azt a sajátos, legtöbb esetben korán sem pozitív atmoszférát, amely a hallgató elméjére hat. Ennél az irányzatnál nyugodtan kijelenthetem, hogy nem akárkinek való. Még a legbátrabb hallgatók is végleg elveszhetnek ezeknek az elhagyott elmegyógyintézeteknek az omladozó falai között. Bizony, ez esetben a hangulat és a teremtett légkör jelenti a „zenei” katarzist. Ez akkor működik, ha az ember elméje és lelke nyitott, valamint kész részt venni egy ilyen sötét, komor bolyongáson.

A norvég Tryhm második nagylemeze a Phobos Sanctum (félelem menedéke) sem hagy könnyű utat a számunkra. A zuhanás teljes mélységét megélhetjük a morajló, hömpölygő fekete zaj-áradatban. A dark-ambient alkotásokat, ha röviden akarnám jellemezni, akkor Killjoy-t, a NecrophagiaForbidden Pleasure” című számát idézném: „Cold chills under my skin”. Ez teljes mértékben összefoglalja azt az érzést, amit a Tryhm új kiadványával ránk szabadít. A hangulatos borító is sejteti, hogy olyan elhagyatott helyekre fog kalauzolni a szerző, hol a fényt és a reményt már rég elfelejtettek. Hol a nyomor, a félelem és a fojtogató sötétség penészként lepi be az elhagyatott falakat. Az a hallgató, aki elég bátorságot és pszichés felkészültséget érez magában bátran lépjen be ebbe a „menedékbe”.

Az első tételbe, az All Nightmares To Come-ba ütközve (ami, akár életfilozófiánk is lehetne) elismeréssel tapasztaltam, hogy nagyon sok sample-el dolgozik. Van itt kérem sírás, kísértet, gyermekek nyöszörgése, nyikorgások, suttogás és minden, ami egy elmét megnyit a sötét alkotásokra és víziókra. Számomra egy vizualitásra épülő zenénél ez kulcsfontosságú elem. Segíti a hangulatteremtést, és változatosabbá teszi a hallgatni valót. Tetszetős, hogy bizonyos számokban ( mint pl. Chamber Of Mirrors, Final Form Of Life, Scars Of Lifeless Soil) a szinti szőnyeg is megjelenik, és nem csak a hangok, morajlások kakofóniájára hagyatkozhat a hallgató. A személy szerinti kedvenc tételem a Ghost Nest. Ha ettől nem rohangál valakinek a gerincén a hideg, akkor semmitől. A szám kapcsán előttem egy rég elhagyott, rothadó szanatórium jelenik meg. Melyben fekete kórtermek láncaihoz kötött megnyomorodott lelkek szenvednek örök rabságban. A suttogó, nyöszörgő kísértetek zaja alá itt is bekúszik egy kis szellemszerű, reményvesztett szinti aláfestés, ami teljesen tudatosítja az itt ragadottakkal, hogy semmi esélyük a szabadulásra. Őszinte elismerésemet váltotta ki ez a tétel. Egy sötét szobában hallgatva totális hatást válthat ki. Az In A Trance Of Absence tételben egy tónuson kívüli zongora hat nyugtalanítóan az idegekre, ami egy szinte már martial industrial zenébe is beleférő fémes ütembe teljesedik ki. Az emberek által teremtett világ mindig is bővelkedett szörnyű, reményvesztett helyekben. Ezek között biztos dobogósok az árvaházak. Mi lehetne szomorúbb, mint amikor valaki már a születése után magára marad? Az Orphans Of Lowest Erebus segítségével ebbe is bepillantást nyerhetünk. De itt nem vár ránk a kis Twist Olivér kedves története. Könnyek, szenvedés, elhagyatottság, nyomor esszenciáját ízlelhetjük meg hallójáratainkban. A Scars Of Lofiless Soil fő témája már-már egy neoklasszikus produkcióba is beleférne. Itt is támogatást kap az ambientes rész egy kis fémes ütemmel. Végítéletet hirdető fanfárok távoli, torzított harsonájával. A lemez záró tétele a Widow Earth című szerzemény. A dohogó ütem és nyikorgó fémes káosz reppenti fel a nyomorúságos özvegyi fátylat. A lelkükből itt is ott kell hagynunk egy darabot a közel hét perces szerzemény után.

A lemez a stíluson belül változatos és kellően alkalmazza azokat az audió-vizuális eszközöket, amik a maradandó alkotások közé emelik a kiadványt. A hangzás és összhatás teljesen hozza az elvártakat. Ha mondható egy ambient zenére, hogy változatos, akkor ez a lemez az. Jómagam, ritkán hallgatok ilyen szerzeményeket. De a megfelelő hangulatban, művészi tevékenységek mellé (akár rajzolás, festés, fotózás) nagyon jól tud működni. Ezek a zenék úgy működnek, mint a filmek. A néző belemerülhet egy olyan világba, ahová a valóságban egyáltalán nem kívánkozna, de a morbid kíváncsiság hajtja, hogy mégis részesüljön belőle, vagy éppenséggel a fantáziája szárnyalhat ismeretlen szférákba. A Phobos Sanctum lemezt bátran ajánlom azon hallgatók számára, akik érdeklődnek a stílus iránt. Azok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, akik eddig nem ismerkedtek a sötét-zaj világával és éreznek magukban elég késztetést, hogy belépjenek egy ilyen atmoszférikus világba. A teljes kiadványt meghallgathatjátok a projekt bandcamp oldalán is.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.