Tyrant

Hereafter (2020)

Elképzelésem szerint nem sokan csapták össze a tenyerüket itthon megkönnyebbülésükben, hogy megjelent az új Tyrant lemez. Persze hazánkban is akadhat még néhány elvetemült ős heavy metal rajongó, akik kapásból tudnák a választ arra, hogy az amerikai csapat 1987-ben melyik albumával villant egy hatalmasat. Erre is elég sokat kellett várni, ha azt vesszük, hogy alapításáig egészen 78-ig kellene visszautaznunk az időben. A két állandónak mondható tag, Greg May és Rocky Rockwell tehát tett azért, hogy a Tyrant név kiemelkedjen a szintén ezt a nevet választó bandák sokasága közül, mégha csak szűk körben is, kultikus státusznak örvendenek. Érdekesség, hogy a Saint Vitus is ezzel a névvel kezdte ugyanabban az évben.

Nekem volt szerencsém hallani már párszor a Too Late To Pray című lemezt és azt kell mondjam, meg is érdemelnék a nagyobb ismertséget. Persze ehhez az is kellene, hogy sok-sok évtized alatt ne három nagylemezt lehessen kötni hozzájuk. A korabeli haj-metal bandákhoz képest különösen sötét atmoszféra jellemezte a zenekart, zenéjükben pedig meg-megjelent a doom vonal lassúsága is, bár jellemzően középtempókkal kombinálva. Igazi különlegességüket mégis az adta, hogy nem lehetett beskatulyázni a kor egyetlen sablonjába sem (speed, thrash, doom, NWOBHM).

Magam is úgy találtam rá a zenekarra, hogy jó pár évvel ezelőtt egy ismerősebb név, Robert Lowe elkezdett tevékenykedni a tetszhalott brigád környékén, bár erről nem sok hírt lehetett kapni. Gondoltam is, milyen érdekes lehetne a mestert egy ízig-vérig heavy metal anyag kapcsán meghallgatni, aztán el is ült minden információ ezzel a projekttel kapcsolatban. A Candlemassnak nem kellett (azóta sem tettek le igazán erős lemezt az asztalra), a Solitude Aeturnus pedig hivatalosan is szögre akasztotta nehézkes gitárját, így Lowe elkezdett a szélrózsa minden irányába nézelődni, hogy mit is kezdjen magával. Akadt pár érdekesnek tűnő vonal, volt itt progresszív doom, gótikus, kísérletezős lemez, de egyik sem hozta be a hozzá fűzött reményeket. Végül a Grief Collector nevű doom formációban adott életjelet magáról a dalnok, ami pont arra volt jó, hogy megmutassa, nem malmozással tölti a legtöbb idejét. Menet közben jöttem rá, hogy igazából a kaliforniai csapat sem teljesen új számomra, mivel utolsó, 1996-os albumának (King Of Kings) dalával már összefutottam korábban.

Idő közben azért beért dalnok Tyranttal kötött házassága, aminek végre egy új album lett az eredménye. Természetesen mellette áll a két öreg, Greg és Rocky is, valamint a dobok mögött hajtottak végre egy vérfrissítést Ronnie Wallace segítségével. Ebből kiindulva bizony nagyon retró anyag született meg a kezük alatt Hereafter címmel, amit egyaránt tudok ajánlani a mezei heavy metal rajongóknak és a doom metal kedvelőinek is. Robert hangja egyértelműen nagyon jól áll a csapatnak, ugyanakkor az is igaz, hogy a kevesebb lassú téma miatt ki is lép valamennyire a főszereplőnek járó dicsfényből. Míg egy epikus doomban fontos volt, hogy előtérben legyen, itt szépen beilleszkedik hangjával a sorakozó slágerek tengerébe.

Hangzását illetően múltidéző, de azért nem idegesítően régimódi a Hereafter, ráadásul a korábbi darkos beütése is igencsak megmaradt. A dalok többnyire menetelős, gyors tételek, amiket fogós riffekre sikerült felfűzni, ráadásul az egész kiadvány egységesnek mondható hangulatában és minőségében is. Lowe hangja ugyan megadja az eredetiségét is, mégis valahonnan ismerősnek tűnt néhány megoldás, míg végül rájöttem: a lemez a Black Sabbathból merített sokat. Ez azért nem volt elsőre egyértelmű, mert nemcsak az úgynevezett “klasszikus” korszak mutatja meg magát, hanem inkább a 80-as évek Sabbath zenéje elevenedik meg valamelyest a végeredményben.

A néhány áthallástól eltekintve is roppant szórakoztató lett a lemez 11 tétele és 53 perce ellenére, mivel a címadó dal az egyetlen, ami kicsit hosszabbra nyúlott. A dalok többsége 4-5 perc környékén mozog. A rövid, intróként szolgáló Tyrant’s Revelation után a Dancing On Graves úgy ront nekünk, ahogy a legtöbb modern Candlemass album szokott: egy húzos, gyorsnak mondható szerzeménnyel. Nem lassít a The Darkness Comes sem, ahol a vastag gitárhangzás alatt felsejlik egy csipetnyi Iron Maiden is a húzós témáknak köszönhetőn. A klasszikus doom kedvelőjeként instant kedvenc lett első hallásra a Fire Burns és a Hereafter kettőse, amit Leif Edling is megirigyelhet az új dalait hallgatva. A Pieces Of Mine az epikus heavy metal gyökeréig utazik vissza, leginkább az egykori Cirith Ungolt megidézve, akárcsak az Until The Day. A következő “doomosabb” szakaszt a When The Sky Falls és a Bucolic kettőse adja meg számunkra középtempós lüktetéseivel, míg a Beacon The Light és a From The Tower visszakanyarodik az album elejének slágerességéig.

Azért gondoknak sem vagyunk híján az anyagot illetően: engem például kifejezetten zavart Lowe hangjának néhány helyen történt hallható effektezése és a kiadó által biztosított promós hanganyag sem volt az igazi, elég kásásnak tűnt nosztalgia faktortól függetlenül. Érdekes, hogy a youtube-on meghallgatható címadó dal tisztábbnak tűnt, így ezt nem veszem a végleges minőségnek, érdemes lesz jobb verziót is beszereznem…

augusztus 07.,
augusztus 12.,
augusztus 13.,