Kedves Olvasók! Különleges alkalom következik be a Fémforgács berkein belül, hiszen részt vehettek velünk egy valódi időutazásban! Számotokra jelenleg csodálatos, frissítő hétfő van, viszont nekem kicseszett péntek reggel (hajnal) és egész napos „ingyenmeló” vár rám, akárcsak a hétvégén, felsőbb utasításra. Nincs apelláta, kibúvó, ha vastüdőre kötve tolnak a helyszínre, akkor is ott kell lenni, mert valaki más ezzel jól fog keresni… Ilyenkor természetesen nyílik a bicska minden ember zsebében, akinek maradt némi önérzete. Persze nyomni kell a melót, húzni a rabigát, mert ez teszi lehetővé, hogy olyan anyaggal ébredhessek, mint az Uncanny 1994-es egyetlen lemeze, a mára klasszikussá nemesedett Splentium For Nyktophobia. Mit sem érne egy ilyen fasza death metal anyag, ha nem lenne kire dühösnek lennem és az életem olyan lenne, mint a szivárványszínű unikornis rózsa illatú hányása…
Ha megtekintjük a megjelenés dátumát, a borítót, logót, valamint nyugtázzuk a tényt, hogy svéd albummal van dolgunk, akkor rutinosabb rókák azonnal beazonosítják: old school death metal cucc fog pörögni perceken belül. Nem volt ez nagy dolog a 90-es években, a nagylemez témaköre (nagyrészt fantasy témák, háborúk és sok-sok Tolkien) sem okoz különösebb meglepetést, így a klasszikussá válást leginkább az anyag minőségében kell keresnünk.
Először is, az Uncanny összehozta számomra az egyik legjobb hangzással megáldott svéd death metal kiadványt. Tökéletesen hallani Jens Törnroos agresszív, visszafogott dühvel operáló hörgését, amiből árad a frusztráció, Mats Forsell és Fredrik Norman zseniális páros a gitárokat illetően: a gyalu és sebesség mellett bőven teret adnak a dallamoknak és szólóknak is, amik egyáltalán nem válnak a keménység rovására. Kennet Englund változatos, erőteljes dobolása, Christoffer Harborg mélyre hangolt, de folyamatosan lüktető basszusjátéka végig szórakoztató tud maradni, ráadásul a sötét, dohos hangulatról sem kell lemondanunk a jól hallhatóság miatt. A külsőségekre sem lehet panasz, hiszen pofás logó csücsül a pokol szemre emlékeztető bejárata felett, alul pedig egy démon sziluettje emeli ki a végső címet. A játékidő is barátságos, valamivel 40 perc alatt van, ami nálam kifejezetten lélektani határnak számít egy nyers death metal esetében. A megadatott időt azonban nagyon jól kihasználták a srácok és egy különösebb mondanivaló nélküli, igencsak szórakoztató produkciót készítettek.
Szokás azt mondani néhány helyen a zenekarról és erről a lemezről, hogy kevés egyéniséggel rendelkezik, amit simán aláírok a megjelenési dátum tekintetében: 1994-re azért ezt a fajta death metalt hazájuk más zenekarai is a csúcsra járatták. Viszont van, amit jóval kevesebben tudnak: az album dalai bizony már jóval korábban megszülettek. Néhány tétel már 1989-ben megíródott, amikor a banda még Cicatrication néven próbálgatta a szárnyait. Nem könnyen jutottak lehetőséghez az éppen felfutó dömpingben, hiába voltak a demóik a rajongók kézről kézre adott, megbecsült kincsei. A Splenium For Nyktophobia egy szinte már becsületből is elkészített lemez lett a zenekar felbomlása előtt, akik nem teljesítményük, pusztán a szerencse hiánya miatt nem üldögélhettek a műfaj korabeli trónján egy percig sem. Azoknak azonban, akik szeretik a 90-es évek leghalálosabb death metal lemezeit, még máig kellemes perceket képes nyújtani ez a meglehetősen alábecsült, kissé megkésett alkotás. Ugyan Fredrik és Englund 2008-ban megpróbálkozott a feltámasztással, néhány középszerű EP-n és jó pár nosztalgia válogatáson kívül azonban másra már nem futotta…
Ezzel indul hát ez a csodálatos péntek, ami nektek már a múlt, és ha sikeresen túléltem, akkor ez a death metal lélekkeményítő hatásának is bizonyúlt…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
