Uniform & The Body

Everything That Dies Someday Comes Back (2019)

Vannak olyan zenekarok amiket hiába szeretek nagyon, mégsem hallgatok sokat. Ilyen zenekar például a The Body. 1999 óta ontja magából ez az oregon-i duo, a stílusilag szinte besorolhatatlan, kísérleti zenéket. A noise, drone, doom mellet még elég sok minden ide sorolható, albumtól függően. Noha jelenleg szerintem az egyik legsúlyosabb extrém “metal” formáció, sokszor nem zeneileg hanem érzelmileg és hangulatilag érik a kellő mélységet. Zenei eszközeikkel tökéletesen tudják prezentálni, milyen érzés egy cementes zsákkal a mellkasunkon létezni. Ebből kifolyólag az anyagaik nehezen emészthetőek, szélsőségesek és nem működnek mindenkinek minden helyzetben. Kedvenc hobbijuk a határok feszegetése és ehhez már sokadjára találtak, megfelelő partnerre. A Full of Hell-hel, Thou-val, Krieg-el készített kollaborációs lemezek után, mindössze egy évvel az első után, itt a második Uniform-al készített is.

A new york-i Uniform is hasonló utakon jár mint a tettes társuk. Industrial/noise rock-ba oltott keserédes kínlódásuk igazi csemege, az olyan mentális defektekkel megáldott zene hallgatóknak, mint jó magam. Az eszközeik be határolhatóbbak, a céljuk még is ugyan az, nekik is.

Sokszori hallgatás után már kimerem jelenteni, hogy az esetek többségében csak is éjszaka és hajnalban működött nálam a lemez. Mostanában nagyon megtalálnak ez az “utazós” zenék, hiszen az utóbbi Yellow Eyes-hoz hasonlóan, ez is buszozás közben fejtette ki a legnagyobb hatását. A sötét depresszív pulzálás, ami a lemezből árad, szinte össze folyik az alattam keservesen doromboló hibrid merci, szerviz után könyörgő bömbölésével. Itt nem a dallamok vagy refrének azok amik marandóak lesznek, hanem a hangulat képek, érzések amiket a zajok, dübörgések és a háttérben halkan lüktető gitár játékok adnak.

Aljasul kúsznak a Gallows in Heaven első hangjai a fülünkbe, hogy aztán iparosított, törzsi dobokkal verjék az első karót a szívünkbe, meg súgom nem ez lesz az utolsó. Michael Berdan acsarkodik, majd pedig Chip King halálsikolyai hasítják, három felé a hajnalt. A vége felé pedig a tetten ért hazugság, hiszen egy kellően megjegyezhető dallam zárja a hangorkánt. A második dalban már be-be kopogtatnak a retro wave-es szinti dallamok, amik egyfajta neo-noir-os cyberpunk ízt kölcsönöznek a lemeznek. Ezt csak tovább bontogatják a Vacancy-n, a dobgép lüktetése pedig vezeti a dalt, ami a lemez végig jelen lesz többnyire. A Patron Saint of Regret egy kis női éneket is felvonultat csak, hogy már biztos ne tudjuk milyen műsoron is vagyunk. A Penance pedig elmehetne egy syntwave öröm ódának, persze a ha szám felét nem sikítanák végig. Ahogy közeledünk a vége felé már-már filmbetétes dallamok biztosítanak minket arról, Johnny Mnemonic ugyan olyan cinikus tekintettel bámul ki a be párált ablakú le pukkant kéglijéből, mindaddig amíg a szemközti Atari-s neon reklám, vibráló fénye el nem kezdi égetni a retináját.

Épp annyira nem metal, mint amennyire szélsőséges hangulat zene. Szigorúan sötétben, fülhallgatóval adja ki minden erényét, de akkor sem mindenkinek. Csak is saját felelősségre.

szeptember 17.,
szeptember 18.,