Vanhävd
Vila

boymester
2022. augusztus 25.
3
Pontszám
10

Kényelmetlenül fészkelődnék idén, ha valaki feltenné a kérdést, hogy melyik doom lemez tetsztett leginkább. Igen, akadtak nagyon erős lemezek, akadtak stílusukban korrekt és megbízható kiadványok, de ami két vállra fektet és újra hallgattatja magát beláthatatlan számmal, olyannal még nem igazán találkoztam. Egészen addig, amíg rá nem leltem a svéd (mi más) Vanhävd bemutatkozó (!) lemezére, aminek igazából a borítója csábított magához egy videómegosztós szörfölgetés keretében. Tudjátok, ez az a fajta kiadvány, ami megakasztja a további böngészést, néhány perc után pedig kutatásra sarkall, hogy mégis ez eddig hogy a bánatba maradhatott ki és vajon kinek köszönhető ez a förmedvény.

Nézzünk rögtön pár érdekességet: a zenekart összesen hét tag alkotja, ami azért nem túl jellemző. A tagok többségét hiába keressük az Enciklopédiában, mivel leginkább metalon túli tevékenységgel foglalkoztak eddig: sötét elektronikus zenék, kísérleti zajhalmazok. Ettől függetlenül azért megvannak a metalhoz szükséges alappillérek: Emil Ahlström és Kristian Larsson gondoskodnak a vastag gitárhangzásról, Emil Holmgren a földbe döngölő basszusról, Adam Skog pedig a gyomorgörcsből eredő hörgésről. Mellettük azonban komoly szerepet játszik Alexander Kassberg és Jonas Karlsson, akik mindketten szintetizátorral kísérik a projektet. Innen érdemes ismét visszatérni a műfaji meghatározáshoz, ami kétség kívül súlyos és falbontó doom, ami elegyíti a black metal sötétségét némi death hangulattal, valamint rengeteg indusztriális zörejjel és gépies lüktetéssel. Ha nagyon el akarjuk aprózni a dolgot, akkor előjöhet néhány tétel esetében a drone, sőt a funeral jelző is, de a helyzet az, hogy nálam egyedül a modern doom kifejezés az, ami folyamatosan előretört a rengeteg kapcsolódási pont közül. Igen, ez egy mai korong, a klasszikus málházásra építve, rengeteg spéci ötlettel megtoldva. Alapvetően egy ellentétre épül szinte az egész lemez: nyers és elkeseredett kiáltások, hörgések, melyek tipikusan emberiek állnak szemben a gépies és kíméletlen háttérzajjal, a zenével. A hangulat ezáltal kifejezetten morbid és alkalmas arra, hogy átfussuk H.R. Giger, esetleg Zdzisław Beksiński képgyűjteményünket.

Itt van nekünk kezdésnek a Låt köttet dö, ami baljóslatú, párom szerint “cicadorombolással” veszi kezdetét. Ez a macska azonban páncélkocsistól ugrik az ölünkbe az első súlyos riff megjelenésével. Meglehetősen gyorsan bekapcsolódik a középtempós, erőteljes lüktetésbe az említett morgós, dühös ének, hogy aztán pillanatok alatt felére lassuljon le a dal és megjelenjen a gyomorból érkező hörgés is. A háttérben halkan, nem hivalkodóan, de folyamatosan érkeznek a baljóslatú billentyűhangok. Búgások, sóhajok, beazonosítatlan zörejek ezek, melyek szépen elvesznek a komoly gyomrost adó gitártémák között, de valahol legbelül elkezdik zabálni a lelkünket. A tétel a háromnegyedénél ugyan vesz egy kis lendületet, de ettől függetlenül a semmibe veszve ér véget torz hangok sokaságába temetkezve. A gyors lüktetés a Likvaka elején azonban már nem illúzió, mivel egy igencsak változatosan felépített szerzemény néma gyilkos elődjéhez képest. Menetelés, suttogások, heavy metalos trappolás, gitárszóló és blastbeat tarkítják, a zongorabetétekről meg már szót se ejtsünk. A nagy vidámságot természetesen pillanatok alatt illik elfojtani egy ilyen albumon, így nem úszhatjuk meg az Om Den Vulgara Farsens Nonsens eljövetelét, aminek hallgatásakor bizony a régi vágású Opeth jutott eszembe, extra depresszív öntettel és Quentin Tarantino féle filmzenével megbolondítva. A dal csúcspontja, tempóváltása igazán hidegrázósra sikerült.

A rövidnek mondható, 3 perces Tomhet a dark ambient kategóriába sorolható, mondhatni egy nyugis felvezetés a Förkunnaren számára, ami a progresszívebb árnyalatok után nemcsak visszafordul a doom felé, de rohadt nagy fejest is ugrik a brutális lassulások világába. A témák hiába lassabbak, rendkívül fenyegetően emelkednek fölénk és kíméletlen lávafolyamként zúgnak át minden élő szöveten. A 9 perc fölé kúszó Drömmaren esetében válik nyilvánvalóvá a csapat inspirációja is: a klasszikus horror és rémtörténetek. A zenészek egyébként kifejezett írókra is hivatkoznak, akik nagy hatást gyakoroltak a lemez elkészítésének folyamataira: Thomas Ligotti, aki pesszimista, nihilista horrortörténeteivel vált ismertté, valamint Peter Wessel Zapffe filozófus, író, aki megrögzött híve volt például a születésellenességnek, valamint a magányt a személyiség egyik fontos építőelemének tekintette. A legnehezebb tétel mégsem ez, hanem a Hatet Millan Elementarpartiklana (kimondani is élvezetes) című, újabb sötét átvezető után érkező Maskhål, ami Moonsorrowra emlékeztető lüktetéssel kezd. A bő 13 perces látogatása megadja a kegyelemdöfést, nemcsak rendkívül érdekes építkezése révén.
Ezek után már egyszerű feladat hárul ránk csupán: újra elindítani a lemezt.

Nagyszerű, műfajok felett okosan egyensúlyozó kiadvány a Vila, amit nyugodt szívvel tudok ajánlani a kemény zenék kedvelőinek.

Vanhävd – Vila (2022) (3 komment)

  • ZolixiusRex ZolixiusRex szerint:

    Bakker, azon gondolkoztam, hogy ezek a nóták akkor is nagyon mélyek lennének, ha teszem azt hörgés helyett énekkel adták volna elő az egyes tételeket. Tudom fikció, de jó vele eljátszani.:)

  • BlackZone BlackZone szerint:

    Ahogy a kezdő tételt meghallottam, hát mondom én ezt már hallottam korábban! Hát persze, mert a 2018-as EP minden tétele szerepel itt is. Akkor is nagyon bírtam őket, jó hogy megjelent egy egész lemezre való is. Állat!

    • boymester boymester szerint:

      Hali! Nekem anno kimaradt, most nagyon bejött. Útólag azért kicsit políroztak azokon a dalokon, de lehet azért tűnik ez jobbnak, mert azt csak bandcampon keresztül jött, ezt meg CD minőségben tudtam beszerezni.