Velo Misere
Monomanía del Inexorable Vacío (2021)

Úgy gondolom végtelenül sablonos és könnyed lenne részemről azt állítani, hogy a black metal egy olyan szörnyeteg, amit csak az képes elfogadni, aki érti. Mégis, ezt az ókori filozófusokat megszégyenítő, magasröptű tézist fenntartom. Szigorúan külső füllel hallgatva nehéz lenne védeni azt, hogy a disszonáns reszelés, és az énekes halálsikolya minőségi, magasszintű zene, egyszerűen csak nem mindenki számára tetszetős. Valahogy így voltam én is a black metallal: egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy mi érték rejtőzhet ebben a végtelenül sötét, és szélsőséges stílusban. Aztán, mikor elkezdtem mélyebben beleásni magam, megértettem egy nagyon fontos dolgot: a black metalban a zene másodlagos. A zene csak egy eszköz, amellyel egy teljesen más élményt akarnak átadni a hallgatónak. Lehet az megbotránkoztatás, transzba ejtés, atmoszféra teremtés, megrettentés, lehet az akármi. A black metal erről szól, és így érdemes vizsgálni a zenekarokat: milyen érzést váltott ki a hallgatóból, míg az adott albumot hallgatta.

Természetesen, ez szigorúan csak az én véleményem, amit a saját tapasztalataimra alapozok, el lehet rakni a szekercét. Hozzám így tudott közel férkőzni a metal undergroundjának az undergroundja. De, most, hogy ezt tisztáztuk, vizsgáljuk meg, miféle vérhányós szeánszot tud nyújtani számunkra a Velo MisereMonomanía del inexorable vacío című korongja.

A spanyol Velo Misere nem köntörfalazik, és nem is kíván többnek látszani, mint ami: egy klasszikus, letisztult, egyenes, direkt – szakadjak meg a szekunder szégyenérzettől, de „trve” – black metal. A szó legelemibb értelmében. Nincs itt nagyzenekar, nincs itt elmerobbantó hipszterkedés, csak a színtiszta sötétség. Az album hangzásvilága végtelenül robosztus, masszív, amely egyszerűen beszippantja a hallgatót, és egyfajta hipnotikus transzba ejti, és a végéig sodorja magával. A disszonancia az egész albumot végigkísérő elem, amely ugyanakkor sosem válik zavaróvá, mindvégig megmarad a zenekar által megálmodott atmoszféra alappillérének. A tömött hangzást csak megfeleik a dobok, amelyek az én ízlésemnek talán túl tompán szólnak, ugyanakkor ebben a környezetben nagyon is megállják a helyüket. Rögtön érződik, hogy a zenekar pontosan tudta, hogy mit akar, mit szeretne elérni, és hogyan szeretné azt elérni. Nem éreztem egyetlen pillanatig sem, hogy bizonyos helyeken túlzásba estek volna. Szinte patikai mérlegen van kimérve a reszelős tremolopicking, blast beatsel nyakonöntve, és a lassabb, atmoszférikusabb gitártéma. Az ének a mélyebb hörgéstől a denevérriasztó halálsikolyig mindent felsorakoztat, és egyáltalán nem válik el a zenétől, annak ellenére, hogy a hangszeres oldal tompaságához képest nagyon élesre, és nyersre van belőve. Inkább csak hozzáad az egész albumon végigfutó feszültséghez, amelyet egyetlen pillanatra sem hagynak fellazulni.

A zenekar nem találta fel a spanyolviasz legfeketébb formáját, de nem is kell elvárnunk tőlük. Nem csak forradalmian új megoldásokkal lehet értéket teremteni. A Velo Misere hűen tiszteleg a stílus klasszikusai előtt, így bármely bakelit gyűjteményhez bátran merem ajánlani. Az egyetlen „negatívum”, amelytől a black metal sajátosságait figyelembevéve sem tudtam elvonatkoztatni, hogy a számok túlságosan összefolynak.

Gyakorlatilag bárhova tekerünk a lemezen, mintha ugyanazt a számot hallanánk. Tisztában vagyok vele, és meg is adom nekik azt, hogy végtelenül hatásos, atmoszférikus mindegyik, és igenis vannak a számoknak egymástól elkülöníthető, sajátos részei, de valahogy mégis úgy tűnt számomra, hogy nem egy albumot, hanem egy 38 perces tételt hallgatnék. Gyanítom, ez is inkább a saját preferenciámról szól, semmint a zenekar hibájáról, éppen ezért merem állítani, hogy minden extrém metál rajongó számára érdemes rátapadni erre a 38 perces szörnyetegre.