Nekem ebben az évszakban a death metal szokott a legjobban esni, nem tudom miért, de valahogy ez a stílus illik a legjobban a fülledt, gusztustalan időhöz. Az amerikai Voimaton származásukkal ellentétes módon egy finn név mellett tette le a voksát, amelynek a jelentése erőtlen. Rögtön felfelé kunkorodott a szemöldököm, nem is kicsit. Egy ilyen atom borítóval rendelkező death/doom banda mégis, hogy választhatja magának ezt a nevet? Utána kellett olvasnom, és választ is kaptam a kérdésemre. A Voimaton az emberi nihil és erőtlenség kapcsán szokott inspirálódni, legfőképp a tehetetlenségünk a természet erői felett szokta őket igazán lázba hozni. 2018-ban látták meg a holdvilágot, egy sötét, nyirkos Chicago-i éjszakán, rá egy évre már érkezett is egy elég ütősre sikeredett demo. Az amerikai középnyugatnak van egy sajátos stílusa, ha a halálfémről van szó, valamilyen szinte ők is inspirálódtak otthonról, de nem ez a fő csapásirány. Már itt is érezhető volt, hogy ez egy olyan gárda amelyikre érdemes figyelni, így is tettem. Ezt követte két EP, majd idén elérkezett az idő a teljes értékű albumhoz, a Profane Vestige végre formát öltött.
Had mutassam be ezeket a jó ízlésű úriembereket: Dave Tibbets a Voimaton fő dörmögője, ezt a torkával és a basszussal is végbe viszi. Pat O’Hara veri a verni valót, míg végül csatlakozott hozzájuk Henry Fordney is, Chicago-i Zeuszként ontja a mennydörgéseket a gitárja segítségével. Mégis miért neveztem őket jó ízlésű úriembereknek? Zenei inspirációként leginkább (a nevükhöz hűen) a korai finn death/doom színtért jelölték meg, ehhez csatlakozik egy kis Saint Vitus. Nehogy azt higgyük, hogy elfelejtették honnan jöttek, a Cianide katalógusával is szoros barátságot kötöttek. Ugye olyasmi, hogy univerzális jó ízlés nem létezik, ez csak az én szubjektív véleményem. De azért valljuk be magunknak…tudják ezek a fazonok mitől döglik a légy. Szerencsére ezek az inspirációk nem csak papíron léteznek, szerves részévé válnak a Voimaton hangzásának.
A korábbi kiadványok dalai nem vesztek el, helyet kaptak a Profane Vestige-en is. Ahogy elkezdődik a Scalding Tendrils rögtön megállapíthatjuk azt a tényt, hogy nem hazudtak nekünk ezek a jól szituált legények, irgalom nélkül érkeznek a súlyosabbnál, súlyosabb riffek. A gitár hangzás rendkívül érdekes, egyszerre volt olyan érzésem, hogy rögtön szét fog esni az egésznek a hangzása, másrészt viszont olyan bika tónusa van a leadott hangoknak, hogy csodálom, hogy elbírt vele Henry. Nem csak a doom-hoz ért a Voimaton, rátaposnak a gázra, ha úgy érzik megköveteli a haza. A dalok felépítése, szerkezete pedig ezáltal végig izgalmas marad, nincs olyan, hogy gondoltban már előre be is fejeztem az adott dalt. Itt lép be a képbe a finn death metal stílus, ami mindig is egy kicsit különc módjára tekergette a nóták menetét. A Malebolge is ugyanazzal a gusztustalan, málházós tempóval tiporja szanaszét az összes belső szervünket, miközben Dave a világba öklendezi mindazt, ami romlott és morbid.
Mindazok, akik nem tudnak betelni az átható hullaszaggal, és a délutáni uzsonnát is leginkább egy elhagyatott mauzóleumban szeretik elkölteni, azok jól jegyezzék meg a Voimaton nevét. Mivel úgy gondolom fogunk még róluk hallani a jövőben. A Bile is egy kiváló példa arra, hogy ők büszkén hirdetik a hagyományos death/doom nagyszerűségét. Nincs semmilyen furcsa vagy oda nem illő átkötés, téma…itt csak a penésszel benőtt régi sulis finn death metal oltára előtt való tisztelgés van. Nem mintha egyébként ez könnyű lenne, itt talán a legkönnyebb elsüllyedni az észrevétlenség purgatóriumába. Ha viszont a Despondent Mass ösztönből érkező, vaskos riffjeit, gyomorból érkező hörgéseit, valamint primitív, de hatásos dobjait hallgatjuk, rájöhetünk, hogy a Voimaton megérdemli a kitüntetett figyelmet. Hiába a réginek tartott stílus, mégis van benne valami ami maivá teszi. Összegyúrták mindazt ami hatással volt rájuk, és alkottak egy hangzást, ami ismerős számunkra, és mégis nehezen lehetne azt mondani, hogy 1992-ből származna.
Lehet erre mondani, hogy ezek elvont fejtegetések, megfoghatatlan szavak amiket valaki vagy belehal a zenébe, vagy nem, nincs itt semmi amit egy Hyperdontia, Spectral Voice, vagy akár egy Grave Miasma ne tudna. Én viszont szentül hiszem, hogy nincs olyan, hogy két egyforma banda, minden valamirevaló osztag képes egy extra fűszert, csavart becsempészni a már jól ismert receptbe, amitől egy kicsit a saját képére tudja formálni a hangzásvilágot. Nekem például a címadó Profane Vestige is idegenül hatna mindegyik fentebb felsorolt banda kiadványán. Erről legfőképp a dalszerzés tehet, túl dinamikus ahhoz, hogy akár egy Spectral Voice, vagy egy Cerebral Rot albumon legyen. Gyakrabban váltakoznak a riffek, más a textúrája a gitárnak, jobban előtérben van a basszus…és ez csak néhány példa. Az viszont tény, hogy rendesen elvagyunk látva nagyszerű old school death bandákkal, a fent felsoroltak csak egy pici részét képezik a teljes képnek. Becsüljük meg ezeket az időket, ugyanis ennél sokkal sötétebb napok is köszöntöttek ránk 15-20 évvel ezelőtt. A Voimation egyike a hagyományőrző együtteseknek, és nincs is ezzel semmi baj.
Persze nem akarom a Voimaton-t olyannak beállítani amilyen nem. A melódia, progresszivitás és a technikásság szerelmesei vegyék nyugodtan fel a monoklijuk és haladjanak tovább, nincs itt semmi látnivaló. Kőkemény, áporodott és hányásszagú death metal viszont van, és nem is akármilyen. A hozzám hasonló javíthatatlanul tuskó, gusztustalanságokra szomjazó prosztók viszont végigfogják mosolyogni ezt a 40 percet. Nekünk szól a Voimaton új albuma, egy nehéz nap után én sem vágyok egyébre, csak egy ilyen lemezre és maximum hangerőre. Könnyen befogadható zenét játszanak, azonban egyáltalán nem könnyű az, ahogyan játsszák. A Profane Vestige június 10-én jelent meg a Personal Records jóvoltából.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
