Vulfehrie
The Devouring Fire Of Mortality

boymester
2020. december 8.
0
Pontszám
8.5

Néhány évvel ezelőtt az atmoszférikus black metal vonal egy igencsak közkedvelt, változatos formában létező és virágzó réteg volt a fekete muzsikán belül is, mára viszont szinte naponta kapunk egy-egy természetközeli témavilággal foglalkozó, zongorabetétekkel, hosszú dalszerkezetekkel teletűzdelt anyagot. Nem mondom, hogy ezek mind rossz minőségűek lennének, egyszerűen túltelítődött a velük a szervezetünk. Képtelenség mind meghallgatni, ráadásul a sokadik album esetében már hiába az ötletek és a kreatív megoldások, már hajlamosak vagyunk átsiklani felettük. Néha azért érdemes farkasszemet nézni a golyózáporként felék zúduló lemezekkel, mert egy-egy kiadvány így is képes szemet szúrni…

Persze lehet a Vulfehrie esetében az is közrejátszott, hogy a kiadó volt szíves szuper, veszteségmentes formában megosztani velem az egyébként olasz duó bemutatkozó lemezét és épp dologtalan állapotomban át tudtam magam adni ennek a 36 percnyi, csodálatos borítóval elláttott érzelmi hullámvasútnak, amit a zenekar képvisel. A Vulfehrie esetében pont az egyértelműsége, puritánsága fogott meg, mivel nincsenek benne csillogó-villogó hangszeres megoldások, Liszt Ferencet megszégyenítő epikus zongorafutamok, csupán az ember és a természet, aminek szépsége pont egyszerűségében és megkérdőjelezhetetlenségében rejlik. Ezt a szemléletmódot követi a The Devouring Fire Of Mortality külsősége is: hatalmas, minden irányba elágazó zenekari logó helyett egy szerényen megbúvó kis felirat jelzi nekünk a csapat kilétét, az alig látható napfény, az izzó alkony pedig tudatja, hogy keveset kapunk, de az erős lesz. Persze tudom, hogy ez tipikusan a „mit akart mondani a költő” helyzet, hiszen az is lehet, hogy Antoni Zallita (instrumentális részek) egy tivornya után a sikátorba ment könnyíteni magán, ahol megtetszett neki egy földön heverő magazin ezzel a képpel. Esetleg bekötözték M. (vokál) szemét, aki random rábökött egy művészeti albuman… Ettől függetlenül nálam azonnal jó pontot jelent, ha fejben össze tudom egyeztetni az zenét és hangulatot a hozzá tartozó vizuális megjelenéssel.

Ha a borító esetében akad bizonyatalanság, a zenére mindez már nem mondható el. A duó az atmoszférikus black metal alapeszköztárát pakolta be magának a stúdióba, viszont ezeket az elemeket úgy használták fel, hogy egy cseppet sem untam a lemezt. Elsőnek itt van nekünk a rengeteg finom akusztikus rész, ami nem virtuóz, inkább személyes, közvetlen és meditatív. Lassú pengetések, tiszta hangok jellemzik ezeket a részeket, akárcsak a természet megjelenését, vagy az időnként feltűnő billentyűt, ami tényleg csak ott kap szerepet, ahol nem kár érte. Érdekes módon a két leghosszabb tétellel kezdődik a korong, ez a Tail And Head és a The Guardian By The River. Időtartamuk ellenére könnyen hallgathatók és pillanatok alatt bevonnak minket abba a keserédes, szomorkás hangulatba, ami az egész albumra jellemző. Ezt talán M. hangja közvetíti a legjobban, aki életről, halálról és mítoszokról énekel nekünk, ha fogalmazhatok így. Talán jobban illik ide a „bánatosan” elmorog kifejezés. A gitár szintén ehhez a miliőhöz igazodik: inkább mondanám depresszívnek, mintsem gonosznak, viszont a dallamok nagyon fogósak a megjelenő folk motívumoknak köszönhetően.

Kifejezetten tetszett a Deceiving Spirits doomos tempójával és andalítóan baljós dallamaival, a már említett tiszta gitárok pedig itt ütnek a legjobban. Az átvezetőként funkcionáló Three Crows Are Flying Into The Night után a Beyond The White Mist kapcsol nagyobb sebességre és válik a produkció legagresszívebb tételévé, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről. Szerencsére a The Moon visszatér az elmélkedősebb vonalra, ami sokkal jobban áll a zenekarnak. Zárásként pedig a rövid Red Poisonous Seeds skizofrén hangulatát kapjuk meg, ami kicsit vissza is kanyarodik a nyitó tételhez, hogy keretet adjon az albumnak.

Egy jól sikerült házi dolgozat a The Devouring Fire Of Mortality, ami visszacsempészi a 90-es évek hangulatát és hangzását a mindennapjainkba, viszont ennél semmivel sem több. Merengeni vágyóknak, nosztalgiázóknak viszont erősen ajánlott. A zenekar bandcamp oldalán meghallgathatjátok az összes dalt, a Wolfmond Production pedig december 10-én megjelenteti fizikai példányban is, igaz eléggé korlátozott számban.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.