White Ward
False Light (2022)

Részemről azt a jelenséget nevezem első sorban zenének, ami egy sötét sikátor, egy elhagyott épület, egy árnyékos erdő mélyéről integet felém, hogy menjek vele, mert olyat fog mutatni, amit máshol nem láthatok. Letükrözi a készítők lelkét, melyek a hangokon keresztül kezet foghatnak az enyémmel és közösen fedeznek fel soha meg nem tapasztalt érzéseket, érzelmeket. Erre csak az underground képes, csak az egyedi előadók, akik nem töltenek 360 napot a turnébusz rothadásig dohányzott és piált néhány négyzetméterében, hanem kisétálnak a mezőre, bemennek abba a bizonyos romos házba és hagyják, hogy a világ felszívódjon bennük, mint víz a szivacsban. Ennek a kritériumnak tökéletesen megfelel a White Ward nevű ukrán zenekar, akik eddig közel hibátlan életművet maguk mögött tudva újabb kalandozásra hívtak. Alapvető eszköztáruk a black metalból táplálkozik, mivel még mindig ez a műfaj a legalkalmasabb a kísérletezésre, melyhez különféle neo-noir elemeket társítanak, mondanom sem kell sok-sok hangszer és hangszín felhasználásával. Nem nevezném őket elsőnek ezen a területen, de akik képesek voltak eddig eladni nekem például a szaxofon hangját a fekete fémmel vegyítve, azokat könnyedén meg tudom számolni (pl. Blutmond).

A végeremdényhez természetesen odafért még számtalan mehívott műszév, akik azért szerves részévé váltak az egész elképzelésnek, ami az albumot ihlette. Ugye annak idelyén a Love Exchange Failure a városi miliőre kívánt ráerősíteni, a szükre háztömbök, a benne hangyaként funkcionáló emberek bemutatására szánta el magát, addig a False Light inkább a vidékre koncentrál. Persze a “Hamis fény” azonnal árulkodó lehet, hiszen itt sem azt az idilli képet kapjuk, ami a paneldzsungelekben rekedt lakosság elméjében kialakult a csodálatos, minden bizonnyal egészséges és emberbarát tanyasi életről. A korong konkrétan kiterjeszti a civilizáció hanyatlásáról, világvégéről szült képzeteket az eldugottabb helyekre is, hiszen a barbár ember mindenhol barbár, az irigység mindenhol irigység, a halál pedig ugyanúgy végérvényes. A földek terméketlenné válnak, az erdők leégnek, a vizek kihalnak és csak csábító méregként csordogálnak tovább, hogy kínozzák a még életben maradtakat. Ezek a képek ma már nem újdonságok senkinek, hiszen naponta találkozhatunk velük a hírekben. Persze ez egy a sok értelmezési lehetőség közül, hiszen a lemez rendkívül sokrétű instrumentális része rengeteg merengésre ad lehetőséget.

Az eltűnő, önpusztító létforma megidézésében tehát sokan segédkeztek. A zenekar tagjai persze próbálják kezükben tartani a legfontosabb elemeket. Yurii Kazarian és Mykola Previr számtalan formában mutatja be nekünk például gitártudását: leginkább poszt-black hullámokban gondolkodnak, de akadnak klasszikus tremolo záporok is a gyorsabb részeknél. Andrii Pechaktin basszer pendítései jóval kimértebbek, pont ezért az ő vállára nehezedik a súly megjelenítése, amit egész jól teljesít is. Ievgen Karamushko dobos teljesítménye mellett sem lehet elmenni szótlanul: nagyszerűen hallható játéka tökéletesen egyensúlyban van a jazz és a black metal kísérletek között, többször éreztem azt, hogy játékával feszültséget teremt, történetet mesél, nem csak ritmust ad a többieknek. Az egyetlen gyenge pontot is az eredeti tagoknak tudom felróni: a basszus mellett legnagyobb részben károgó Andrii elég sablon hangon tolja a vokált, szerencsére több az instrumentális rész és a tiszta énekkel megbízott vendégek valamennyire kompenzálják. Ilyenek Vitaliy Havrilenko, akit a legtöbbször hallhatunk mélabús, mély hangján andalogni, ami kifejezetten jól párosítható Dima Dudko szaxofonjátékához (ő már teljes jogú tag a második lemez óta). Mellette megszólal még két énekes rövidebb pillanatokban, valamint találkozhatunk még trombitával, zongorával és nagybőgővel is a játékidő alatt, amit szintén nem kicsinyelt el a White Ward.

Az órás játékidő fölé nyúló anyagon ennek megfelelően elég változatos hosszúságú tételekkel találkozhatunk: akad itt alig 3 perces, egyébként fantasztikus hangulatú ambient andalgás, de egészen összetett 10-14 perces dalok is, melyek szintén nem a csalódáskeltő fajtából készültek. Igazi monstrum már a kezdő Leviathan is, ami egészen parádés ívet jár be: könnyed post-black után ontja ránk a már-már filmes noire hangulatot, nagyokat robban és nem szégyell belekóstolni egy adag mélabús dark jazzbe-sem. Egy ilyen mondat sok true arcot elriaszthat az ismerkedéstől, de már most mondom: ne tegye! A White Ward ugyanis nem dekorál, díszít a különféle hangszerekkel, hanem érzelmeket közvetít, történetet mesél egészen zseniális módon! A fúzió kérem tökéletes, ahogy a már említett átlagosabb károgáson túl az egész produkció. Kifejezett kedvenc lett a lassan építkező, füstfelhőben úszó Phoenix, a jóval pattogósabb, de nem kevésbé borongós Cronus és a címadó tétel is, bár különösebb minőségbeli különbséget nem érdemes keresni a dalok között. A bancampon elérhető, toljátok!

Temple of Torment
december 02.