Eleged van az unalmas hétköznapok mókuskerekéből, abból a folyamatos húsdarálóból, amely megevett már tonnányi ideget, s lelket is egyaránt?! Csak arra vágysz, hogy egy újabb monotonnak ígérkező nap reggelén talpig csipásan, félálomban kavargasd a frissen lefőtt kávédat – vagy bármit, amit a régi, ütött kotyogódón szeretnél – és elemi késztetést érzel magadban, hogy miként tudnád megtörni a csendet? Vagy csak egész egyszerűen tudatni szeretnéd a környezeteddel, hogy legalább annyi létjogosultságod van élni, mint bárki másnak? Nos, akkor jó hírem van! Erre nem is lehetne jobb választás, mint egy faszányos kis szomszédriasztó fekete fémmel szennyezett crust muzsika. Noha a zsánerlistán felbukkanó zenekarnevek hossza közel a végtelenhez konvergál, de ha szeretnél mégis utazást tenni a zsúfolt és fullasztó lebujok klasszikus, sötét világába, ahol mindenkinek sör folyik az ereiben és a felvarrók száma a karokon díszelgő tetoválásokéval vetekszik, akkor a manchesteri Wolfbastard zenéje számodra egy tökéletes zenei kísérlet lehetőségét reméli.
Az immár harmadik albumával jelentkező banda tagjai hétköznapjait leginkább a Foetal Juice és Burial prominens képviselői, akik fölös energiájukat jobbára kénytelenek voltak immár levezetni a kissé talán project szagúnak mondható Wolfbastard-ban. Zenéjüket nem is lehetne egyszerűbben leírni, mint a primitív, kőbunkó, ellenségeskedő és elementáris erejű jelzőkkel. Zenéjük egy olyan groteszk, visszataszító és kifacsart zsáner megnyilvánulása, amely magában hordozza a Venom, Motörhead, Darkthrone és Discharge zenei esszenciáját, s amire gondolkodás nélkül vágja rá az ember, hogy ezt biza testvéreim egy akut Extreme Noise Terror és Municipal Waste fertőzést is magában hordoz.
A Hammer The Bastards album kapcsán, és a fenti előadók neveit olvasva nem kell atomfizikusnak lennünk ahhoz, hogy alapjában véve itt egy végtelenül lecsupaszított, faékszerű zenéről beszéljünk. Persze az általam tett megállapítás sem lenne igaz, ha nem találkoznánk sorra olyan zenei megoldásokkal, hangulati elemekkel, amitől ez nem csak egy egyszerű paródiája a már fentebb említett klasszikusoknak, hanem egy igenis élő, pulzáló zenei alkotás. A napnál is világosabb, hogy ez adja meg a kellő báját, eszenciáját a zenének, s mindezt megtámogatva Derek Carley acsarkodásával, primitív köpködésével. – Csak ő egymaga elvinné az egész produkciót a két vállán, és erre akár már termete is garancia lehet. Természetesen mit sem érne ez az egész, ha hű fegyvertársa, Dave Buchan nem kísérné el ebben a pokoli színjátékban. – Naná, csapok a homlokomra, hogy szintén a Burial-ból ismerős a pajti. – Személyében azért ne számítsunk egy Mike Mangini szintű dobosra, de mégis olyan feszesen játszik, hogy a Wolfbastard általa nő fel a banda elé kitűzött cél felé: úgymint megbotránkoztatni és jól beleszarni a világba. Kicsit szebben fogalmazva: nyomot hagyni a földi élet poklában, zűrzavaros mindennapjaiban. Tehát nem kell megijedni, mert a káoszhívőség, és a nihilizmus, mint fogalmak ebben a zenekarban abszolút a csúcsra vannak járatva.
Az albumnyitó, Can’t Escape The Grave teremtéstagadó hangjai csak úgy fröcsögnek szerteszéjjel, mint a frissen csapolt ser habja az összekoccanó kupákból. – Valójában nincs itt semmi másról szó, mint egy jól működő stílusgyakorlatról, amely bevezetőnek hatásos és jól működő fogás a lemez felvezetéséhez. – Mindezek ellenére én kissé hiányoltam a basszus szerepét, de lehet mindez csak a nóta alaptémája, s a keverés miatt történt. A bőgő kissé, mintha a dobok alá lenne temetve, de ha koncentrálsz, garantálom, hogy Simon Fox játéka tökéletes alap lehet egy ilyen bandában. Ezzel szemben a Black Friday-ban már bőven kijár az elvárt basszusból, ahol a punk/crust-os kezdőtéma pedig szép folyamatosan alakul át valami trve fekete fémes anyaggá, amely pulzálása megpróbál folyamatosan lyukat ütni a lelkünkön.
A címadó, Hammer The Bastards kezdeti merengése ne tévesszen meg senkit, mert a későbbiekben egy akkora koncentrált gyűlölethimnusszá válik, hogy első hallgatásra a falon lógó feszület azonnal pörögni kezd. Mindenesetre már most megkockáztatom, hogy az album legjobb pillanata hangzik el itt közel három és fél percben. Egyszerűen tökéletes, az újrahallgathatósági faktor szinte maximális pontot hordoz magában. Nem tudom, hogy a véletlen hozta e így, vagy csupán a hagyománytisztelet, de a Fear The Exxxekutioner megoldásai, alaphangulata szinte kiáltanak egy teljes körű kromoszómavizsgálatért a Venom klasszikus nótájával, a Black Metal-al kapcsolatban. – Egy angol tudóscsoport mindenesetre már gőzerővel dolgozik a megfelelő konklúzió közlésében. – Mindezt jól ellensúlyozza a Morbid Fucking Hell éjfekete témája, akárcsak az utána következő Nun Krüsher. – Bár számomra ezen irányú szexuális vonzódás az apácák irányában még nem vetült fel, de elképzelhető, hogy épp’ valaki most pont erre fogja megnyalni az ajkait.
Persze lehetne még itt mit mesélni, de úgy se hinnétek el. Mondjuk a Returning Evil hangulatában egy olyan Marduk light-nak felel meg, mégsem válik szimpla BM-nek, ahol ugyan a koszos hangzás garantált, de a témafelvezetésében és a zsáner miatt még sem válik azzá. De hát ez egy fertőzött mocsok! Akárcsak szenteltföldre bruzolni egy nagyot, mint ahogy a Pissing On The Sacred Ground-ban teszik. – Valószínűleg ezért (is) van az, hogy a zenekar még mind a mai napig nem került be a helyi keresztény mozgalom címlapjára. – S mi van olyankor, ha már mindennek vége? Nos, a csattanót majd megtudjuk a When Will It End soraiból. Szóval semmi különöset, csak a szokásosat. De mégis, akkor mi a csattanó a lemez végére? Hát kérem, az utolsó nóta, a Graveyard Slag maga, amely igazán keretbe foglalja az albumot, ami a Can’t Escape The Grave dal óta eddig csak elhangzott: nukleáris háború, pia, sáti bácsi és végtelen mennyiségű erőszak, ami csak a csapon kifér.
Nos, ezek után mennyire lehet komolyan venni egy közel harminckét perces albumot?! Épp’ csak annyira amennyire a zenészek is komolyan veszik önmagukat. Részükről ez nem más, mint egyszerű stílusgyakorlat, a berozsdásodott tagok bemelegítése. Tehát aki könnyed, instant szórakozásra vágyik a már korábban felsorolt zenei zsánereket ismerve, – netán már beavatott, s szintet ugrott – azoknak ez valójában nem jelent többet, mint amikor a gyerekekkel együtt leülünk Iszkirit, Apacukát, Almát hallgatni. Elszórakoztat, s ennyi. Trve metal arcok viszont messze kerüljék el zenekart, mert könnyen lehet, hogy bedarálja őket a gépezet, illetőleg nemkívánatos inger lép fel a szervezetükben.
Értéklés?! Hmmm… Vérhányos, szemforgatós, sörböfögős, ájultanverekedős 9-es.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
