Wolves In Haze

Wolves In Haze (2016)

Göteborg neve azt hiszem már örökre a melodikus death metallal fog kapcsolatba kerülni a fejünkben, ami nem véletlen, ugyanakkor számtalan más zenekar is kapcsolódik ehhez az igencsak aktív városkához. Ilyen például a 2014-ben Olle Hansson és Manne Olander gitárosok által indított Wolves In Haze projekt, amiben Kalle Lilja dobos és Vicke Crusner basszer lett hű szövetségesük. A formáció egészen érdekesnek mondható vegyületet próbál létrehozni: a klasszikusnak mondható heavy metalt szeretnék a stoner/doom műfajjal egy nyomvonalba terelni. Ennek igazán nyilvánvaló példája a bemutatkozó lemezük, ami a zenekarról kapta elnevezését is. De akad itt mindenféle kacifántos meghatározás, ami nem tudom, hogy a kiadó érdeme-e, vagy a zenekaré (mindenféle heavy duty rawk boogie maszlag). Én azért módosítanék ezen a stílusmeghatározáson és maradnék a szimpla stoner rock vegyületnél. 

A meglehetősen ronda, bármi lehet alatta típusú borító alatt tehát ezek a hibrid tételek sorakoznak fel, szám szerint 10 darab. Szép kerek szám, viszont ugyanez a dalokról már kevésbé elmondható. Míg a kísérlet maga érdekes, addig a fúzió messzemenően nem mondható egységesnek, sokszor érezni rajta az útkeresés, a tanácstalanság jellegzetességeit. Amint elkezdődik egy dal, nem igazán lehet tudni, hogy hova fog tovább fejlődni még akkor sem, ha ismerős panelekből kezd el építkezni. Időnként azért sikerült eltalálni az arányokat és szórakoztató dalt összekalapálni, de többségében túl sok izgalomra nem kell számítanunk.

Itt van például a nyitó Need It, Find It, ami egy egész súlyosra hangolt doom kalapácsként indult, tipikusan erős svéd hangzással. A recsegős-ropogós, mégis nehéz gitárok első körben a Kruxra emlékeztettek, viszont amint tempót váltunk el kell felejtenünk az alapvetés nevét. Az énekből például hiába veszi ki mindkét gitáros a részét, ez változatosság tekintetében nem jelent semmit: ugyanazokat az átlagos stoner dallamokat kapjuk, melyeket már számtalanszor lenyomtak a torkunkon. Innentől kezdve már csak a jó rock nóta, a fogós refrén vagy dallam lehetne mentőöv, de ez sem különösebben érkezik a folytatásban. A Black Death City esetében már kifejezetten zavaróvá vált a némi effektel megtoldott énekhang, a rockos lüktetés pedig nem tudott különösebb értéket hozzáadni a végeredményhez, egyedül a dobjáték tartalmazott néhány izgalmasabb pillanatot. Az anyag puszta nyersessége ugyan megkérdőjelezhetetlen még az Into The Darkness esetében is, de ez messze nem elég ahhoz, hogy érdekes, vagy figyelemre méltó legyen. 

Azért akadnak pozitívumok is a lemezen: A negyedikként érkező Enjoy The Silence esetében már beszélhetünk fogósabb témákról és dalszerzésről, ráadásul egy remek gitárszólóba is belesétálhatunk. Egyértelműen jót tesz a zenekarnak, ha elhagyja a 3 perces dalok környékét és valamivel több időt enged magának. Igaz ez a Great Deceiver és a Wolves In Haze Part I-II. esetében is. 

A feleslegesen torzított, alapvetően középszerű ének, a sablonokból táplálkozó zene azért szállít némi hangulatot, főleg a hangzás miatt, amit azért sikerült egész jóra belőni, de ezen túl csodát nem várhatunk a Wolves In Haze csapatától. Ha szereted a műfajt, adj neki egy esélyt, hátha betalál, viszont eléggé kimeríti a hallgatható, de teljesen átlagos réteget. Akadnak ezen kívül sokkal érdekesebb csapatok is a műfajban. Remélem.

június 04.,
június 22.,
június 23.,
június 25.,
június 28.,
június 30.,