World In Ruins
In Misery (2021)

Mindig is imádtam a vegyest… no, itt nem a mindenki által jól ismert savanyúságról vagy a házi pálinkáról beszélek, hanem magáról a stílusról. Ezek az úgynevezett zenei crossoverek adják meg az egyes zsánerek igazi sava-borsát. Szerencsés esetben ez veterán, vagy a műfaj iránt a végsőkig elkötelezett muzsikosokkal rendszerint egy működőképes projektet szokott eredményezni. A határok igenis elmoshatóak, csak meg kell találni azokat a fránya kapcsolódási pontokat. A svéd World In Ruins legénységének ez esetben viszonylag könnyű dolga akadt, hiszem két olyan műfajt társított egymáshoz, aminek gyökerei viszonylag közel állnak egymáshoz, legyen ez a death metal és a crust punk.

Ha ez elsőre kissé meredeknek tűnik, akkor megnyugtatlak, hogy másodjára is az. A Fredrik Lundberg vezette bandának olyan zenei elegyet sikerült az évek alatt a világra szabadítania, ami egyszerre hallgatható és hosszú távon is sikeres zenei vállalkozásnak tűnik. Természetesen a szóban forgó egészestés In Misery munkacímet viselő lemezt már számos kislemez előzte meg, amelyek közül leginkább a 2018-as Era of Warfare-t emelném ki. Ez a lemez jellegzetesnek mondható raw hangzásvilágával és kängpunk megoldásival már jó előre vetítette azt a későbbi irányvonalat, amelyet a 2021-es albumon – igaz immár kissé szétsavazva, és jól átszűrve – hallhatunk.

Az album nyitányaként, a címadó nótától kapjuk az első gyomrost, amely alig észrevehetően egy trükkös death horoggal támad, majd egy némileg enyhébb, punk témával próbálja végig elterelni a figyelmünket csak azért, hogy a crust-os gitárnyüvés elégtételt vegyen az eddigre végtelenségig ellágyult ítélőképességünkön. – Mindezek persze mit sem érnének, ha a ritmusért felelős duó Bondesson (basszus) és Eriksson (dob) nem az anyatejjel szívták volna magukba a teljes Motörhead diszkográfiát.

Megsúgom, hogy az előzőekben leírtak után sem fogunk panaszkodni a korongot uraló tempóra, az intenzitás a lemez utolsó záróakkordjáig megmarad. Az ember folyamatosan érzi azt az adrenalin löketet, amelyet a death és crust ütemek pulzáló váltakozása eredményez. Mire megszokjuk a No Lives Matter agyafúrt szaggatását, addigra máris egy lightos punk témával találjuk szembe magunkat, hogy végső merengésünket Marcus Dahl technikás gitárjátéka csapja agyon. Így hát jó ötlet volt a zenekar részéről, hogy nem kevés energiát és időt szentelt egy ilyen képességű bárd felkutatásának. (Lehet ilyet sörrel fogni? Mert néhány zenekarba biz’ elkelne.) Szólói némileg hatástalanítják a banda folyamatosan a hallójárataink ellen intézett energiabombáit.

Ami pedig a pofátlanul jól megírt riffeket illeti, a csípőből előadott Future Breed vagy Once Broken hangzásával úgy nehezedik a mellkasodra, hogy csak kapkodod a levegőt, közben bízva abban, hogy a fejed végig kitart a nyakadon. Ebben nagy valószínűséggel benne van Fredrik Nordström keze (füle, stb.) is, aki nem kisebb zenekarokkal dolgozott már együtt munkája során, mint az At the Gates, Arch Enemy, In Flames, Soilwork, vagy akár az Opeth. Persze, már jól megtanultuk az örök iskolát, s ehhez bizony jó dalokat is kell írni, mert nem elég csak úgy punkosan beleböfögni a mikrofonba a b@zdmegeket már a korong legelején, a daloknak össze is kell állniuk, s ehhez a kohézióhoz Mattias Jurovaty gitáros adja az igazi kötőanyagot. Gitártémái, riffjei hol lazán punkosak, hol feszesen HC-sek, máshol pedig kőkemény halál metált döngölnek a megfáradt hallójáratainkba. (Erre talán legjobb példa az album majd’ legrövidebb szerzeménye, az Earthborn.)

Igazi meglepetésekkel van tele az In Misery lemez, ha hagysz neki egy kis teret és némi szabadidőt, hogy a végletekig elmerülj benne, akkor erről legjobban talán a Caught In Suffering nótával tudnálak meggyőzni. Az első harminc másodpercből akár egy profi death brigád is szívesen táplálkozna, de végül olyan crust elemmel ruházzák fel a nótát, hogy máris indulsz megkeresni a lúdtalpbetétedet a gardrób alján porosodó acélbetétesedhez, de csak addig, amíg a dal közepére már teljesen elveszted a fonalat, s csak nézel magad elé, hogy akkor most jövünk vagy megyünk valahova. Ez az akadályok nélküli crossover teszi igazán élvezetessé, érdekessé a produkciót. Persze, ha kellő alázattal és figyelemmel töltöd a váltások minden pillanatát, a zenekar alig észrevehetően elkezd bedarálni… (Már amennyiben ezt még nem tették meg a lemez legelején.)

Természetesen nem kell világmegváltó vagy efféle bagatell dolgot várnunk a World In Ruins zenéjétől, a srácok csak azt teszik, amihez a legjobban értenek. Szórakoztatnak minket, s azt a tőlük telhető legmagasabb szinten. Bár a kislemezeiken hallott nyers hangzásukat ugyan elvesztették, mégsem orrolok meg rájuk, (már ha pont nem az volt a cél) hogy dalaik egy szélesebb körrel rendelkező szubkultúra előtt is megmérettessenek. Aki szereti a láthatatlan átjárókat keresgélni a stílusok között az itt megtalálja a számítását, de az elvakult, szemellenzővel járó crust, death rajongók is bátran megpróbálkozhatnak vele. Csalódás kizárva. Az anyag meghallgatható, beszerezhető a zenekar bandcamp linkjének segítségével is.

World in Ruins – In Misery (2021): 3 komment

  • Crissz93 szerint:

    Irgalmatlan egy zene ez, az írás meg profi 🙂

    • 69Nostromo79 szerint:

      Köszönöm.
      Természetesen semmi se lenne az igazi, ha nem kaptam volna a következő híreket a zenekartól ez év március 4.-én, hogy épp’ befejezték a munkálatokat Marcus Dahl és Martin Eriksson közös projectjén a Sickrecy grindcore projectjében, és még egy bulit is összekovácsolnak a Damned to Downfall-al – szintén Marcus Dahl és Martin Eriksson közös kooperációja – együtt. Az új World in Ruins nóták már íródnak, talán év vége felé lesz valami felvétel is lehetőleg. 🙂

    • Crissz93 szerint:

      Ez nagyon biztató, nem lopják a napot az urak 🙂

Life of Agony, Pentagram
augusztus 09.
Ecdysis Summer Tour
augusztus 16.