Xenolith
Obscure Reflections (2009)

Mindig vonzónak találtam az olyan zenekarokat, amelyek egy úgynevezett “rosszabb minőségű” táptalajban tudtak gyökeret verni és megmutatni szépségüket a világnak. Ezalatt azt értem, hogy olyan országból, közegből származnak, aminek egzotikussága megkérdőjelezhetetlen nemcsak földrajzi helyzete, de a fémzenét illető támogatása miatt is. Ilyen csapat az izraeli Xenolith is, akiknek a lemezére azonnal rábólintottam a kiadónál, hogy küldjék csak nyugodtan akkor is, ha nem friss kiadványról van szó. Ha tetszik az album, ha nem, azt már rögtön leírhatom róla, hogy hazájában azon kevés zenekar közé tartozik, akik progresszív felfogásban nyomatják a death metalt. Az igazat megvallva találkoztam már izraeli bandával, akik ezt a címkét tűzték magukra, de az Asgaut nevű projekt igényessége ellenére sem igazán tud több lenni, mint egy közel-keleti Opeth kópia, a legutóbb általam hallgatott Structural pedig alaposan mellélőtt ezzel a meghatározással, mivel sokkal inkább játszik technikás melodeath zenét (meg kell mondani, hatásosan). 

Tehát bizonyíthatóan az utóbbi pár ezer évben a Xenolith dalain kívül nem zengett kifejezetten egyedi, progresszív elemeket is felvonultató death metal ezen a tájékon. Persze azért ne gondoljuk, hogy a legegyedibb dalcsokorral állt elő a 2003-ban, Tel Avivban alakult formáció, csupán meglepő, hogy fiatal koruk (legalábbis közel 20 évvel ezelőtt ez igaz volt rájuk) ellenére ilyen szintű tételekkel tudtak rögzíteni egy bemutatkozást, ami mellesleg azóta is az egyetlen lemezük. 

Az egész jól megszólaló Obscure Reflections kettős arcát mutatta meg számomra még sokadik hallgatás mellett is. Első körben érdemes megjegyezni, hogy a néha igen közel álló technikásság és progresszió jelen esetben egyértelműen elkülöníthető az ő esetükben. Itt progresszió van, tördelt ritmusokkal, finom, inkább kiművelt témákkal, mintsem matekos szaggatásokkal és lehetetlen ujjgyakorlatokkal. Nem áramlik a belőle a free jazz és egyéb elvontságok hatása, nincsenek őrült kitekintések és meglepő váltások. A sokszor már-már végtelenül egyszerűnek tűnő dalok azonban csak addig tűnnek annak, míg egy-egy tétel végére nem érünk. Az időnként neoklasszikus futamokkal, akusztikus betétekkel tarkított rifftenger ugyanis nagyszerű írói tehetségről tanúskodik: folyamatosan képes változni, fejlődni, ráadásul izgalmas is marad. Az Obscure Reflections esetében a legnagyobb erénynek tehát a mértéktartást, átgondoltságot tartom, ami szépen egyensúlyban tart minket a death metal és a prog metal között anélkül, hogy ismételné önmagát. 

A zenekar igazi teljesítményét, energiáját azonban nem tudta kiterjeszteni az egész lemezre, csupán annak első felére és később néhány komolyabb pillanatára. Ez egy 54 perces album esetében már nem mondható szerencsésnek, ráadásul nálam egy bónusz dallal megtoldott verzió landolt, melyen a közel 8 perces extra tétel nem igazán tudott sokat javítani. Sőt, inkább azt mondanám, hogy az egységből kilógó mivolta miatt nagyobb kárt tesz a koncepcióban, mint amekkora értéket ad hozzá az egészhez. 

Ami jól sikerült tehát, az egyértelműen a lemez első fele, olyan tételekkel, mint a nyitó An Apparition’s Dirge. A közel 12 perces dal minden másodpercét kihasználja: teret enged a finom akusztikának, bővelkedik az inkább fifikás, mintsem bonyolult riffeknek. Asaf Rosenberg dobjátékát sem lehet kihagyni a buliból, minden tempóban otthon érzi magát és a játékosságot is ő szállítja leginkább. Ami kevésbé fogyasztóbarát, az Yoni Doron érdes, hörgőg-károgós vokálja. Ugyan a korong elején még elég változatosnak tűnik, de elég gyorsan kiismerhető lesz és már nem sokat emel a végeredmény színvonalán. Az Opeth hatás természetesen itt sem kikerülhető, de szerencsére ezt letudjuk a nyitásnál jóval súlyosabb, death metal közelibb Austere Perceptions rövidke pihenő szakaszában. 

A jó szerzeményeket erősíti a szintén hosszú Desolated Spirits is, ahol a tempó folyamatos változása mondható igazán érdekesnek valamint a megjelenő, monumentalitást sugalló gitárfutamok. Közel fél óra után érkezik az Opacity Of Core, ami már inkább a korrekt címkével illethető. Nem veszített a zenekar erejéből, csupán a dal 10 percét nem sikerült már olyan hasznosan kitölteni, mint a korábbi szerzeményeknél. A zongora-gitár kettős által létrehozott rövid átvezető, a Through Sombre Roads sem igazán okkal tölt be szerepet a lemezen, inkább csak ide tették, ha már rögzítették, a hosszú Time’s Redemptionnak pedig az utolsó 4-5 perce tudja megidézni azt a színvonalat, ahonnan elindultunk. Legvégül érkezik a már említett Sheer Neglect című ráadás, ami önmagában egy elég korrekt, változatos dal, de valamivel modernebb hangulatával azért kilóg a sorból. Ez persze nem véletlen, hiszen évekkel később rögzítették…

Ha szereted a változatos utakat is bejáró, de nem túltechnikázott death metalt, akkor az izraeli csapat neked tolja a muzsikát. Hallgassátok meg, megéri minden hibája ellenére is. Nem tudom, hogy készül-e valaha új korongja a hivatalosan aktív státuszban lévő, de régóta hallgatag bandának, minden esetre a világ újabb bűne lenne, ha nem fejlődhetnének, bizonyíthatnának újra. A lemez a kiadó bandcamp oldalán meghallgatható.