A teljes tanácstalanság uralkodott bennem, amikor először végighallgattam a mexikói Yaotl Mictlan harmadik nagylemezét, ami Sagrada Tierra Del Jaguar címmel érkezett meg még 2020-ben. Ennek oka az, hogy rendszerint hallgatáskor megjelenő képeket vizionálok, érzelmeket keresek egy-egy kiadványt illetően, a Yaotl viszont annyira idegennek, távolinak hatott, hogy nagyon megnehezítette a dolgomat. Nem azért, mert rossz, sőt, az általam sokra tartott, úgynevezett latin-amerikai régió egy újabb gyöngyszemének tartom ezt a formációt, amit csak nemrég sikerült felfedeznem. Az 1999-ben indult folk/black metal alakulat természetesen hazája múltjába, történelem előtti időszakába kalauzol el minket: az inkákon, majákon, aztékokon át egészen a kezdetekig, az olmékok civilizációjáig és vallásáig. A legrégebbi korok pont olyan izgalmasok és misztikummal átszőttek, mint egy európai számára a sumer és egyiptomi mitológia, hagyományrendszer. Szinte hihetetlen, de ezeknek még mindig rengeteg nyoma, hatása van napjainkban is (az özönvíz története például teljes mértékben sumer eredetű). A lényeg tehát, hogy számunkra ez egy jóval ismeretlenebb terület, nem a mi múltunk és kultúránk. Pont ezért rettentően érdekes és ugyanakkor nehéz téma az ilyen, hiszen rácsodálkozni könnyű, átélni, befogadni már jóval emberpróbálóbb feladat. Szerencsére azért akad közös nyelv és kifejezőeszköz is, ez pedig a jó öreg black metal én annak világszinten értelmezhető eszköztára. Ahogy a skandinávok idézték meg vele a természetet tisztelő és félő ősiséget, pogányságot, ugyanúgy feltámasztották saját örökségüket ezek a srácok is.
Persze nem venném elő ennyi idő után, ha nem találtam volna benne a szokásoson túl valami érdekeset. Ez az ő esetükben a folk dallamok beintegrálása a fekete fémbe a legjobb hatásfokkal, amiből igazán egyedi menetelések, témák születnek az anyag nagy részén. Legyen szó különleges hangszerről, vagy egy elfeledett ősi rítus kántálásáról, a kapcsolódás, összefonódás és összhang teljesen rendben van. Minden kétséget kizár a zene származását illetően a nyitó Entre Lluvias Fuertes, ahol egy kígyónyelvű istenség sziszeg bele a mikrofonba, hogy segítséget kérjen a többi hallhatatlan entitástól. A rituálé kellően rideg középtempóval indul, a riffek többsége egyértelmű és azonnal ható, máshol némi modernebb disszonancia is felüti a fejét. A hangszerek hol egymást követik, hol kalandoznak, máskor pedig versengeni is képesek egymással egy-egy jól elkapott pillanatért. Nem vitték túlzásba a tempós részeket, nagyjából arányosan találhatunk gyors és középtempós, menetelős pillanatokat. A Sagrada Tierra Del Jaguar összetevőit olyan okosan, változatosan adagolja, hogy simán végigszaladunk a lemez 56 percén anélkül, hogy különösebben unatkoznánk. Ha nem is válunk az indián kultúra rabjaivá és nem is tudjuk teljesen átérezni anélkül, hogy maja vérvonallal rendelkezünk, mindenképp érdemes megismerkedni vele, mert alkalmi látogatóként is nagy élményben lehet részünk.
Ünnepélyes hangulattal rendelkezik a valamivel pörgősebb Coatlicue, aminek hallatán egy kicsit fel is lélegezhetünk, mert a kórusok bizony sötét felhőket hoznak felénk. Ennél és még néhány tételnél eszembe jutott a Moonsorrow neve is, ami igazán lehetne egy elfelejtett északi rokona ennek a csapatnak. A kedélyeket a rövid, de tüzes Ba’alche’o’ob korbácsolja fel valamennyire, de nem tévesztünk műfajt és célt, maradunk a pogány, atmoszférikus vonalon. Hatalmas kedvencem lett a Tezcatlipoca-Espejo Relumbrante, ami sokkal közelebb áll hangulatában a mi kontinensünk világához: hossza ellenére is brutálisan pusztító és sokszor kiszámíthatatlan. Az erőfitogtatás után a K’inich Janaab’ Pakal tesz egy lépést a pszichedelikus megoldások és a mágia felé, hogy aztán a Nuevo Fuego-val visszatérjünk ismét az emelkedettebb, népies vonalhoz. Különösebben egyik tételbe sem lehet belekötni, mivel a kiadvány ténylegesen egységes színvonalon mozog első perctől az utolsóig. Nem fogunk tehát csalódni a dzsungel sötétségét otthonunkba hozó Búho Lanzadardos – Entrada Teotihuacana című dalban, sem pedig a záró, bő 10 perces, instrumentális Sombra Del Mictlanban sem.
A zenekart egyébként összesen hárman működtetik. Egy testvérpár, Tlatecatl (gitár, ének) és Yaotl (dobok), valamint a basszusért felelős Tenoch a fő elkövetők, hozzájuk népi hangszereken vendégként még két ember csatlakozott. Az egyik Mazatecpatl, aki a szintén érdekes Cemican nevű, progresszív/power/folk alakulatot erősíti, a sípokat pedig Martin Espino használja előszeretettel. Itt sem kell a szokásos, már-már giccses perui pánsíporgiára számítanunk, a hangszer jó helyeken díszít és ad hozzá a zenéhez.
Az album hallgatása közben eszembe jutott néhány fiatal ismerősöm, akik a felcsendülő fél éves popsláger kapcsán undorral jegyzik meg, hogy ez már lerágott csont…miközben igenis megéri minden irányba kutakodni az időskálán. Itt csak két évet ugrottam vissza és egy új kedvencet találtam… Ne hagyjátok ki!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
