Yellow Eyes

Rare Field Ceiling (2019)

A Hold figyelő tekintete alatt, a kellemesen hűvös éjszaka kezdetén, megfáradt proletárok gunyoros tekintettel néznek farkasszemet egymással. Némelyek a körforgalom irányába tekingetnek, hátha meglátják a közeledő busz fényét, ami egyben a megváltást is jelentené. Mások fáradt tagjaikkal gesztikulálnak, de nem hallok semmit, pedig én is ott vagyok, egy vagyok közölük. Mégis más, mert én vagyok az egyetlen akinek dobhártyájába, rozsdás bicskájával Will Skarstad eközben a következőket vési: ” Out on the ice, A volunteer puts powder on a sled, So far there are no signs of what the packet said.”

Ehhez hasonló hangulatképek tolakodtak a fejembe, a Rare Field Ceiling minden egyes hallgatása közben. Számomra a black metal-ban a legfontosabb tényező a hangulat, minden csak azután jön. Ha megtudják nyitni a kapukat, abba a misztikus világba, ahol a sötétség meleg ölelése vár, nálam már többnyire nyert ügyük van. Ez a fortély a new york-i Yellow Eyes-nak pedig megadatott. Ajánlóm tárgya a zenekar ötödik albuma, ami egy kilenc éves zenekarnál elég szép szám. Az előző anyagaikról nincs ismeretem, de egy kis utána nézés után a számok biztatóak, úgy hogy ez nem sokáig marad így. Az amerikai black metal bandák általában kapnak hideget, meleget is. Mondjuk szerintem ostobaság egy zenekart már az elején a nemzetisége miatt elítélni. Főleg, hogy kitermeltek az utóbbi időben jó pár kiváló zenekar mint például a Woe-t, a Panopticon-t, vagy éppen az Ash Borer-t.

Hat dal került fel a lemezre, amit negyvenöt percben prezentálnak. Ebből következik, hogy a legrövidebb szám hat és fél perces. Viszont az ilyen hosszú dalokat is sikerült végig izgalmasan előadni. Mindig sikerült nekik egy kis pluszt csempészni a dalokba, legyen az egy kiváló riff, vagy a záró Maritime Flare-en hallható már-már népies női ének. A bandcamp-en vázolt hatások tökéletesen helytállóak, Ved Buens Ende és a korai Blut Aus Nord, amikor még nem kellet függvénytáblázat a lemezeik megfejtéséhez. Maga a lemez ilyen tekintetben kicsit fura volt nekem, mert van benne elég disszonancia és nyakatekert dallam még sem annyi, hogy megbélyegezném őket az avantgarde jelzővel. Sokszor pedig kellően légies és elszállós még sem annyira, hogy pszichedelikusnak mondanám. Szóval összetettségben nincs hiány, bátran merem ajánlani azoknak akik most ismerkednének elvontabb, modern black metal zenekarokkal. DeathSpell Omega-n szocializálódott olvasóinknak viszont ez csak egy kommersz és könnyed séta, még ha nagyon élvezetes is.

A hangzásról csak ódákat tudok zengeni. Nem vagyok egy audiofil, sőt néhány esetben kifejezetten rossz is a fülem. Ami itt megy azt viszont még én is hallom, hogy átlagon felüli. Az egész rettentően nyers és karcos, mindeközben viszont, tökéletesen ki hallani még az utolsó pengetést is, a bőrök pedig úgy dorombolnak, hogy öröm hallgatni. A legtöbb “raw” hangzású black metal anyaggal ellentétben ezt nem, hogy fárasztó egy idő után hallgatni, hanem hosszú távon is kellemes. Egyetlen nagyobb negatívuma a lemeznek az ének. Ez a tipikus tengeren túlról örökölt károgás, a végére már kezd nagyon fárasztó és egyhangú lenni, ami le von az élvezeti értékből.

Yellow Eyes – Rare Field Ceiling: 2 komment

november 23.,