Zeal & Ardor
Zeal & Ardor

(Self Released • 2022)
Pneuman
2024. január 17.
0
Pontszám
9

Manuel Gagneux 2012-ben úgy határozott, hogy Svájcból átteszi székhelyét az Egyesült Államokba és egy rövid popzenei kitérőt követően felveszi a Zeal & Ardor művésznevet. Mi pedig igazán hálásak lehetünk neki ezért, hiszen az azóta további tagokkal bővült zenei formáció véleményem szerint az utóbbi évtized egyik legérdekesebb és kétségkívül az egyik legeredetibb metalprojektje. Legtöbbször avantgárd metálként jellemzik a zenéjüket, ami az esetükben a bluestól és a hard rocktól kezdve, az egykori afroamerikai rabszolgák által kántált énekeken át a black metálig bezárólag kombinál stílusjegyeket, amelyek nem egyszer akár egy-egy dalon belül váltják egymást.

Mindez nincs másképpen legutóbbi,  saját magukról elnevezett nagylemezen sem. Az elnevezés annyiban érdekes, hogy általában két esetben kapja meg egy adott album a zenekar nevét: az első korong esetén vagy ha az együttes úgy dönt, hogy újradefiniálja önmagát, zenéjét és új korszakot kíván nyitni saját történetében. Ebben az esetben azonban ilyenről szó sincs, úgyhogy lendüljünk is túl ezen.

A dalszövegek alaptémája gyakorlatilag ugyanaz mint a korábbiak esetén. A zenekarvezető Manuel Gagneux szavaival élve: a cél, hogy bemutassuk azt, milyen lett volna ha a rabszolgák Jézus helyett a Sátánra tekintettek volna megváltóként. Ez remekül összegzi mindazt amiről a Zeal & Ardor dalok szólnak, olyannyira hogy tulajdonképpen az együttes ars-poeticájának is tökéletes lenne. Ebből ugyanakkor az is kiolvasható, hogy ne várjunk tőlük feltétlenül világmegváltó gondolatokat és örök igazságokat. Ez egy amolyan sajátos örömzenei projekt ami tulajdonképpen a korábban említett egyszerű felvetésből táplálkozik. 

Zeneileg sem történt radikális változás az előző két nagylemezükhöz képest. Talán ami eltérést jelenthet, hogy még több stílust próbáltak meg ötvözni mint korábban illetve a black metal is több időt kap az albumon. Utóbbira jó példa a szinte teljesen német dalszövegű Götterdammerung amely a zenekar eddigi legdurvább dala. A címét Richard Wagner háromfelvonásos operája után kapta amely magyarul Az istenek alkonya elnevezést kapta. Semmi sallang, az angol szövegű résztől eltekintve, ami pár pillanatnyi fellélegzést jelent, elejétől a végéig a black metalra jellemző hörgés amit kifejezetten zúzós, kicsit menetelős tempójú zenei háttér támaszt alá.

A skála túlsó felén helyezkedik el a Golden Liar, amely Ennio Morricone-féle westernfilm zenék hangulatát idézi meg még akkor is, ha a végére már erőteljesebb dobok és karcosabb vokál is megjelenik. A kettő között helyezkedik el a képzeletbeli mércén a Death to the Holy. Mind a dalszöveg, mind a zenei felhozatal egy az egyben a zenekar tökéletes lenyomata. A fekete gospel inspirálta kezdéstől egy kis átvezetéssel jutunk el a black metalig a két stílus pedig a szám végéig felváltva követi egymást és még egy kellően durva breakdown is közéjük ékeli magát. És ha mindez nem volna elég, néhány dalban post metal, szintipop, indusztriális ambient, soul és jazz elemekkel is találkozhatunk. 

Nem újították meg az eddig jól bevált receptjüket, de szerintem ezzel nincs is gond. Hozzák az elvárt színvonalat és a saját maguk szabta keretek (amelyek szerencsére eléggé tágasak) között mozognak továbbra is. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy elfáradt volna az alapkoncepció és kíváncsian várom, hogy mit hoznak ki belőle következő alkalommal.

Hexvessel Hexvessel
április 24.
Akela, Innistrad Akela, Innistrad
április 25.