Nem vitatható, hogy kik a NWOBHM új zenei irányzatnak a mérvadó bandái – róluk sokat és sokszor ír a zenei sajtó. Nyomukban a ’80-as évek elején tömegével jelentek meg az új hangzás képviselői szerte Európában. Sőt, azon belül, büszkén mondhatjuk, hogy szinte azonos pillanatban hazánkban is. Biztosra vehetjük, hogy a hullám hátán felbukkant bandák egy jó részét a városuk határán kívül is alig ismerték és ez már így is marad, hacsak… Hacsak nem jön egy görög illetőségű (de lehet, hogy angol) kiadó, aki a régi gyöngyök és kopott kavicsok zörgő-csengő hangját egyaránt képes lemezbe vágni. Az ONR/Supreme Music Creation teszi így most a nagyérdemű számára elérhetővé az angol Zenith meglehetősen vegyes hangulatú és zajos minőségű ős-heavy metal zenéjét, 64 percben. A ’84-ben alakult és ’87-ig létezett Weston-Super-Mare-ből származó angol Zenith egyetlen EP-ig és néhány demo felvételig jutott. A csapat akkori puszta léte jelzi, hogy a sokak által emlegetett londoni klubélet körén kívül ekkorra Anglia nyugati partján, például a bristoli-öbölben is izgalmas HM-élet pezseghetett. A 2020 nyarán 600 db-os példányszámban kiadott CD egyrészt egy méltó megemlékezés a Zenith munkásságáról, másrészt azt is megmagyarázhatja, hogy miért most CD-n és nem annak idején csillogó fekete korongon hallgattuk.
A Bath/Bristol környékéről indult csapat Andy Sayers – gitár és ének, Cliff Evans – gitár, Haydon Palmer – basszus és Ben Graves – dobok felállással indult, majd egy évre rá Andrew Jamieson – basszus és Keith Townsend – dobok érkeztek a ritmusszekcióba. (Andy Sayers korábban a valóban hőskorban alapítóként a Traitors Gate-ben játszott.) 1986-ban már a kvartett rögzítette a helyi Horizon Studios műhelyében a 3-dalos EP-jüket. Ezen a korongon a Heavy Heart, a Death by Misadventure és a Not Guilty c. dalok szerepeltek. A zenekar 1987-ben feloszlott.
Az élvezhető, de vegyes hangminőségű dalok többsége inkább idézi a ma ismert Diamond Head zenei világát, mint (egy dal kivételével) a Maiden-megszólalást. Az azidőtájt lemezkiadáshoz jutott zenekarok között, zenei orientációként talán még az Avengert és a Torch-ot említhetem. Persze tagadhatatlan a Saxon és egy vascsizmás lépéssel a NWOBHM előtt járó korai Judas Priest hatása. A demo felvételeket hallgatva elégedetten nyugtázom, hogy az akkor általam 1-2 éves lemaradásban lévőnek vélt magyar metal színtér (ki tudhatta, hogy semmit nem számít a majdani több évtizedes HM-történelemben) nem maradt el a NWOBHM-bandák színvonalától, hangzásától! Egészen hasonló ösztönös HM-et hallottunk a korai Stress, a Metal Corpus, vagy a Scout demóin.
A lemezen megjelennek a menetelősen zakatoló gitárok, a ritmusozás felett akkordmeneteket játszó, majd vijjogásba kapó szólók. Alatta feszesen lüktet a dob-basszus kettőse. A kiadvány (a kísérőszöveg) gyengesége, hogy nem ad információt arról, a dalok hogyan reprezentálják a zenekar fejlődését. Azok mintha kicsit összekeverve szerepelnének de legalább három logikus szakaszban. Bizonyos, hogy stúdió minőségű az első két dal (Ruthless, Leaving You Right Now), majd ezt követi a szintén stúdió minőségű, korábban említett három EP-s dal. Lehetne epés a megjegyzésem is, hogy itt ér véget a CD érdemi része, de ez csak a felületes hallgató számára tűnhet igaznak néhány számon át.
És tagadhatatlan, hogy a második dal, a Leaving You Right Now jellegzetes riffkészletét 1:1-ben alkalmazta a szintén angol (ám ma is alkotó) kortárs Grim Reaper az egy-két évvel későbbi, 1987-es Rock You to Hell–jében!
Hihetetlen, de ráakadtam a dalszerző gitárosra, Andy-re, aki ennek említése után „visszanevetett” a messengeren, hogy „ez telitalálat, mert igen, ezt már mások is mondták” neki. Melengető pillanat volt ez a „körön belüli összekacsintás” valakivel aki a HM-ban szocializálódott (sőt hozzétett!) a zenei irányzat bölcsőjében.
A CD-n a következő néhány dal lehet az, ami majdnem felkerült egy majdani nagylemezre. Apró (és nem túl nagy) szépséghibájuk az, hogy ezeket az akkordokat, riffeket és talán még a szöveg mondatait is egészen hasonlóan hallottuk az előző néhány dalban (pl. Set Yourself Free). A dalok kidolgozottsága és dallamvilága egy tiszta hangzású Mötörhed-től (Fear of Attack), „jazzdobos” seprűzéssel és a cinnel színesített UFO-n (Listen to My Heart), maj HM-osított Thin Lizzy-n át (Born with No Future) a Stained Class/British Steel-korszakos Judas Priestig (Black List, Gates of Hell) felidézik a stílust a ’80-as évek első évtizedében, éppen annak fordulóján. Aztán a CD ismét érdekessé válik! Megkockáztatom, a Gates of Hell ütemről-ütemre való beléptetésével, erős zenei motívumával, a lüktető dobbal, majd a szaggató basszussal és a végül szólóval belépő gitárral lehetett a zenekar saját Metal Gods-nótája.
Andyvel erről szólva ismét „összenevettünk”, mert a smiley-k és metálvillák dekorálta virtuális világban ez már lehetséges. Miért is a mosoly? Mert az ő daluk, ahogy ő mondja, éppen egy kicsivel korábbi. Persze, ezt a megjegyzést is hallotta már. (A Metal Gods ’80-as, Andy Sayers korábbi bandája ’81-től játszott aktívan, lehetőséget kaptak erre előzenekarként is más, akkor és ott menő banda előtt – szerző).
A lemez hallgatásakor néhány tételben úgy éreztem, hogy a gitárt, vagy gitárokat többször feljátszották, ám ezen a dalon jól hallani azt az elementáris pont-most hangzást, ahogy egy élő (vagy többé-kevésbé élő) felvétel szólhat.
Az utolsó nóta ismét teljesen más színvonalú: másik HM-bandát mutat be. A Destiny melankolikus indítása, alatta a virtuóz basszus egyértelműen a ’80-’82-es Maiden-hangzást tekintette etalonnak. A közel 7 perces nóta simán megjelenhetett volna egy akkortájt népszerű, a zenei színtért válogatás-lemezzel bemutató korongon. A nóta felétől fesztelen szólózás színesíti a visszatérő éneket, majd váltja a lovaglótempót. Az egyre gyorsuló dalban majdnem minden benne van, ami… az Iron Maident és nem a Zenith-t híressé tette. Bár az a korai Vasszűz-hangulat kiforrottabb formában addigra már megjelent 2-3 korongon is, meglehet hallgattuk volna a Zenith-től is. A számomra ez a dal pont a hasonlóság miatt egy kakukktojás. Meglehet, hogy ezért az utolsó a korongon. A számos felemelő pillanatot is figyelembe véve, a Zenith juthatott volna tovább is, mint mindössze az EP-ig és néhány fellelt magnószalagig. A pontozás a teljes CD-anyagát igyekszik jellemezni, mert muzsikájuk összességében kiváló unaloműző az eredeti és nem az azt mai, professzionális stúdió körülmények között megidéző NWOBHM-zenék rajongóinak.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
