Az utóbbi másfél hónapban 5 zenekar lemezei forognak a CD-lejátszónkban. Már-már zavaróan sok óriási kis korongot hallgathatok ezekben a napokban. Mintha színes táblaképeket nézegetnék egy soktermes múzeumban naphosszat, és közben jó zene szól. A nap végére forró lejátszóban versenyt forog az új Blue Öyster Cult és a Stardust – csak a két AOR/prog.rock/arena rock/dallamos HM/HR zenekar lemezeit említve ezúttal. A Stardust Highway to Heartbreak c. lemezéről az írott sajtó (HammerWord) értékelő szavakkal írt, kapcsolódó cikkben is méltatva a dalszerzők és banda művét. A korongon hallható csapat (felállása: Adam Stewart – ének, vokális és szinte bármely hangszer egy-egy dalban, Facey – szólógitár, Dave Legrand – billentyűk, Ben Martin – basszus és Tim Keeley – dobok) olyan anyagot tett a nemzetközi közönség elé, amit magyar zenekarok ebben a stílusban még sosem.
Magam szinte véletlenül fedeztem fel a mai zenekar motorját (Adam-et, akkor Horváth Ákost) néhány éve. A dallamos HR/HM zenék hallgatója-gyűjtőjeként talán irányított véletlen volt. Horváth Attila dalköltő honlapján találkoztam a teljes (ahogy mondom!) magyar nyelvű rock archívummal. A kiragadott, jellemző részletek között Horváth Ákos néhány dalfoszlánya is hallható volt. Később, amikor a Stardust nevével találkoztam már úgy gondoltam ismerős ösvényen fogok haladni zenéjük hallgatásakor, ám a zene felültmúlta minden várakozásomat. A szerzői kiadású, aranyló pegazus-logo-val díszített fekete tok elegáns külsője egy három számos EP-t rejtett. Az első néhány akkord után, merő csodálkozással kivettem, megnéztem, majd visszatettem… Nem, nem keveredett el és ez valóban a Michael Wagener (!) keverésével kiadott Stardust-lemez. Elevenen emlékszem, hogy az erősítőn a hangerőszabályozó potmétert magasabbra húztam. Emlékszem arra is, hogy rögtön kikészítettem a Danger Danger, a Drive She Said, a Fortune, Steelhouse Lane és a Giant egy-egy lemezét, hogy felváltva hallgassam a Stardusttal együtt. Tettem azért, hogy a nagyívű AOR/melodikus HR/HM zenéket hallgatva ne zavarjon a Stardust EP rövidsége. Mert annak ez az egytelen „hibája”.
A Highway to Heartbreak első hallgatásakor egy dallamos rockzene rajongó a homlokára csapva azt kérdezi: miért nem vettem meg a zenekar előző 3-5 lemezét? Ahogy ezt kérdeztem, mondjuk az első Harlan Cage lemez hallgatásakor. A kezdő hangoktól beterít a dinamikus aréna rock hangzásvilága. A Highway to Heartbreak korong angolsága is rendkívül gördülékeny. A Stardust érzésekkel teli, de nem érzelmes szövegei és így a dalokban az ének minden mércén felül eredeti. Értem ez alatt, hogy a dallamos hard rock/AOR zenékből részben ismert szófordulatok oly hitelesen fonódnak egymásba, hogy okkal találtak hallgatókra – a megosztó portálok szerint – világszerte. Őket is az a kellemes déja vu érzés járhatja át amíg a korong forog, hogy a zenehallgatással része leszünk egy-egy mindennapi történetnek. Végre azt látom, hogy a több értelemben megosztó portálokon a bejegyzések nem a közönséget osztják meg.
Mi a titka ennek a sok sugárzón pozitív visszajelzésnek? Az alkotó megalkotja az alkotását. Ha a zenésznek sikerül a szándéka szerinti hatást elérnie és azzal lebilincseli a hallgatót, akkor egyszerre keresni kezdjük a megoldókulcsot, ami ide szögezett minket a hangfalak elé. Szerencsére én nem jöttem rá a receptre, ezért ez megmaradhat a Stardust titkaként. De alighanem átéltem a pillanatot, ahogy a németalföldi festők varázslatosan részletes táblaképei előtt tették már sokan. Egy ma is kutatott eredetű robbanás szerű változással olyan részletgazdag képeket kezdtek festeni, amik manapság is csak nagyítóval nézhetők meg kiteljesedett aprólékosságukban. Táblaképet: nagyítóval – mégis ezrek csodálják évről évre, évszázadok óta – méterekről. A számomra a hangulatfestésben ilyen a Stardust friss és valóban első teljes terjedelmű lemeze. Aprólékos részletek az elmélyüléshez és távlatos-tágas zenei tér annak, aki csak hallgatni akar.
A 2016-os Shine EP-n szereplő 3 dalból (Shine/Live Fast, Go High/Blue Jeans Eyes) egy dal került átemelésre az olasz Frontiers gondozta 50 perces kiadványra. Néhány éve tudjuk, a kiadó ezen a zenei palettán világsikerű zenekaroknak és értékes zenét játszó fiatalabb dallamrockereknek egyaránt otthont ad. A készülő lemezről a HW-ben megjelent rövid hír annak idején izgalommal töltött fel. Amint a nagyérdemű elé került az első klip, rögtön megnéztük. Nagyképernyőn, és persze kicsit hangosabban, mint ahogy tévécsatornát szokás… A lemez dalainak ezer színe minden hallgatáskor újabb felfedezni valót kínál. Ugyanígy a klip is rafináltan többrétű. Az ötletes vizualitással támogatott zene olyan időutazás, amiben több évtized zenehallgató korosztálya otthon érzi magát. Nem akarom lelőni a poént mindazok előtt, akik most fogják azt megnézni. Elegendő hát annyi, hogy a zene kellemesen biztonságos hangulatot nyújt a stílus első csúcsán megszólalt zenék kedvelőinek. Ugyanígy hangulatos megidézés a ’90-es évek MTV-s glam rock zsánere, a rajongói szemeken át láttatott klipek időszakából. A történet végén a hazai környezetbe csöppenve, a nemzetközi zene zengése alatt csavarodik egyet a történet.
Ugyanilyen sokrétű a korongon található teljes zene is. Egy aprólékos táblakép, ami egyaránt gyönyörű távolról és közelről. Önfeledten elmerülök benne és úszom a hangok áradatával. Egyszerre úgy hallom, mintha minden említett zenekar eszenciáját a Stardust szólaltatná most meg. Sorra vehetném mindegyik nótát, miért tetszik, ám ehylet másokat is a felfedezésre biztatok! Mindössze néhány kiemelkedő pillanatot említek. A dobbal induló Heartbreaker-ben az énekben megjelenő finom visszahangot, a modern billentyű hangzást és az ének kellemes hajlításait. A Bullet to My Heart-ban zengő tiszta basszus játékot, a jellegzetesen amerikai hard rock gitárhangzást. Merthogy a Stardust zenéje pont annyira amerikai AOR jellegzetes európai ízzel, mint az bevezetőben Steelhouse Lane energikus dallamai. A dal ötletes felépítésével minden versszakban újabb és újabb szín csatlakozik a melódiákhoz. A ’80-as évek végi AOR ismét újabb hangzású billentyű csilingelő futamai itt váltják fel az előző búgó orgonahangzást. Onnan tudjuk, hogy mégsem ’89-’92-ben járunk a néhol karcos Lynch-es szólók, máskor gömbölyű Norum-os futamok idegenvezetésével, hogy a zene tömören és erőteljesen szól, ami ebben a stílusban az utóbbi másfél évtized sajátja. A Perfect Obsession a White Lion legszebb melankólikus pillanataival kezd, a dalban apró vonós aláfestéssel. Egy Giant lemezt forgatok a kezemben a 2nd Hand Love kezdő billenytű+gitár játéka hallatán, mielőtt lenyűgöznek a szellős dallamok.
Sokunk számára okoz örömet egy szépen kivitelezett lemezborító. Ilyet látva keressük a megfejtést a zenével való egységben. Maga a Stardust is felhívta a figyelmet a képre, joggal büszkén az alkotóra. A borítót uralja a logoról ismert pegazus alakja. A pontos, szimmetrikus megjelenítés jellemzi a zenét is. Érdekes dolog, mert az átgondolt dalokkal teli lemez mégis nagyon könnyednek hangzik. Rögtön a kezdő Runaway-ben pl. a refrént váltó erős basszus-ritmus-dob lüktetés olyan telt hangzást szolgáltat, amire szinte csak ráadás a több hangszínű szóló, majd az ismételt refrén után kieresztett énekhang. Ezt a boldog helyre való menekülést, majd megérkezést látom a borítón egy már statikus pillanatban. Végül felemlítem a tizedik, utolsó előtti dalt, a Blue Jeans Eyes-t. Az EP-ről ismerős tétel úgy szólalt meg, mintha egy régi ismerős köszönne be hozzám új felöltőben. Aki ismerni akarja a Stardust több arcát, hallania kell az EP- és az LP-verziót is. Alig némi különbség: az előző mintha élesebb gitárral szólna, míg a másikban az előrébb helyezkedett, de nem eluralkodó billentyű ad többet a dalhoz. Az újragondolt változat mégis annyira az LP-re illő! Biztosra vehetjük, hogy ez hangzás a zenekar profi megszólalásához illő tudatos szerkesztés eredménye. Régen vesztem ebben a stílusban ennyire egy új lemez barázdái között. Most is csak azért emelkedem ki belőle, hogy megfordítsam a korongot…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Megjelenése óta nálam is gyakori vendég ez a korong, egy újabb nemzetközi színvonalú hazai lemeznek tartom. Érdemes megjegyezni, hogy Adam Stewart/Horváth Ákos a legendás hang/énekes Horváth Charlie fia. 🙂 Nekem mondjuk 10 pontot nem ér, úgy 8-9 pötty körül mozog, de nagyon jól hozza a ’80-as évek dallamos rock hangzását! És gyakorlatilag az összes nóta slágeres. A Frontiers amúgy már közel sem annyira mérvadó a dallamos rock/metal muzsikák területén, mint amennyire régebben volt (sajnos elég sok, max. középszerű bandát is leszerződtettek az utóbbi években és létezik egy bizonyos „Frontierses egyenhangzás” , aminek egyik fő eleme a műanyag dob sound) de a Stardust megérdemelte a lehetőséget! Remélem ezen remek bemutatkozó lemez hatására nemzetközi viszonylatban is jegyezni fogják őket!