Amikor 2021. szeptember 17-én egy új olasz formáció, az Apostolica megjelentette bemutatkozó lemezét (Haeretica Ecclesia) a Scarlet Records jóvoltából, először úgy voltam vele, hogy az időzítés nem a legjobb – ugye a Covid járvány közepette. Elsődlegesen persze azért voltam vele így, mert a lemez megjelenését semmilyen turné nem nagyon tudta követni, viszont a banda azóta sem adott egyetlen koncertet sem – így valószínűleg ez is a koncepció része volt – mondom ezt annak ellenére, hogy én nagyon szeretném megnézni élőben, koncerten is a bandát valamikor, ezért remélem, hogy idővel koncertekre is sor fog majd kerülni. A zene, dalok, klipek, körítés egyből megfogtak, már csak azért is, mert imádom az ilyen jellegű epikus, kosztümös, dallamos, szimfonikus power/heavy metalt (is – ők magukat „Haeretic power metalnak” titulálják a face-en és a weblapjukon, ami mókás és innen is látszik, hogy nem kell ezt véresen komolyan venni, sőt). Aztán jó néhány helyen olvastam, hogy csak egy egyszerű Powerwolf utánzatról van szó a zenekar tekintetében – a Metal Archives-on is a Powerwolf-ot hozzák fel legtöbben, mint a bandához nagyon hasonló stílusú együttest – ebben egyet is értünk, hogy a Powerwolf zenéjéhez, koncepciójához, tematikájához áll a legközelebb az Apostolica. Teátrális, epikus, kosztümös szimfonikus power/heavy metal, bitang erős kórusokkal, szintiszőnyeggel megtámogatott, rendkívül dallamos zenével és a koncepcióhoz kapcsolódó, vallásos tematikájú dalszövegekkel, szövegvilággal (amiből természetesen nem maradhatnak ki a latin kifejezések, valamint amik között olvashatók érdekes szövegek is) – és ez számomra így is van jól.
A banda második lemeze 2023. szeptember 22-én, tehát két év elteltével jelent meg Animae Haeretica címmel és gyakorlatilag ott folytatja, ahol az előző abbahagyta. A bemutatkozó albumon az olyan dalok, mint a Thanatos, No More Place in Hell, The Sword of Sorrow vagy éppen a nyitó Sanctus Spiritus egytől-egyig zseniális számok – de nagyon kevés üresjárat van rajta, mint ahogy a folytatáson is, hiába több mint 40 perc mindkét lemez játékideje, számomra egy percig nem vált unalmassá egyik sem. A középtempós címadó dallal kezdünk, ami remekül alapozza meg, hogy mit is fogunk hallani a következő kb. 45 percben – és remekül szórakozni. A másodikként érkező Angel of Smyrna a korong egyik legjobb dala a maga pörgősségével, menetelős részeivel és fantasztikusan slágeres refrénnel. Az ezt követő klipes Rasputin témáját tekintve nagyon érdekes – mint ahogy a címe is mutatja, az eléggé ellentmondásos orosz misztikus, látnok, spirituális gyógyító, szerzetes, zarándok Raszputyinról szól. A vészjósló hangulatot árasztó, lassabb tempójú Black Prophets is kicsit más, mint az eddigi dalok, szintén izgalmas dalszöveggel.
Az album második felében sincs hiány remek dalokban, elég csak egyből a következő, Heretics-re gondolni, mely a gyors, pörgős dalok csokrát erősíti és engem refrénjében nem kicsit emlékeztet az első lemezes Thanatos-ra. A hetedikként érkező, fantasztikusan szép, meghitt Tomorrow Belongs to Me már-már karácsonyi hangulatot teremt a szobában, tiszta olyan, mint egy gospel – zseniális. A Veritas gitárszólója elképesztő melodikus, valamilyen szinten lehangoló hangulatot áraszt – de mégis jó értelemben véve. A második klipes dal gondolom nem véletlenül a Skyfall lett, ami az album egy másik legjobb trackje, az elejétől a végéig úgy zseniális, ahogy van, az a refrén hidegrázós, a dalszöveg itt is érdekes, elgondolkodtató („Cause here we are, and here we fall – Punished for loving too much”). A záró Rest in a Bed of Roses nagyon jól foglalja keretbe a koncepciót, a dalszövege nagyon jó, a zenei rész nem kevésbé, a zongora/orgona pedig ezt is nagy mértékben feldobja.
A zenekar tagjainak kilétét továbbra is homály fedi, ami számomra csak még inkább izgalmassá teszi az egészet. Időközben az eredeti négy taghoz csatlakozott Jeremiah billenytűs is, ami nagyon kellett, mert elég sok billentyűs, zongorás, templomi orgonás rész van a zenében. Ezekiel énekesnek rendkívül egyedi, karcos, bitang jó hangszíne, hangfekvése van – igen, lehet megint mondani, hogy hasonló, mint Attila Dorn-nak, de azért mégsem olyan – szerintem Attila képzettebb énekes, mint az itt hallható Ezekiel és nincs annyira karcos, horzsolós hangja. A többi zenészen – Isaia gitáros, Jonas basszusgitáros és Malachia dobos – is egyértelműen hallatszódik, hogy képzett zenészek, nagyon jó gitártémákat, kórusokat hallunk a dalokban és az alapok is nagyon rendben vannak. A számokban rengeteg a tempóváltás, dallamok sokasága jellemzi azt.
A lemez borítója is úgy gondolom, hogy nagyon jól beleillek a banda által megalkotott koncepcióba, a borító ugyanolyan igényes, mint az első lemeznél, amit most Frater Orion, a Deathless Legacy dobosa készített (az előzőt Malachia dobos készítette). Továbbra is azt tudom mondani, hogy két fasza lemez kiadása után jó lenne most már turnén, élőben is megnézni a bandát – remélhetőleg ezt ők is így gondolják és elkezdenek valamikor a (közel)jövőben koncertezni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
