Astrut méltán nevezhetjük a hazai underground remetéjének, aki szép csendben készíti különböző stílusú projektjeinek anyagait. Destruktív diszharmóniája, valamint sötét, groteszk black / death / doom metal vonalon mozgó öncélú zenéje sokaknak megosztó lehet. Hogy ezzel az interjúval kinél merre is dől el a mérleg nyelve, azt mindenki majd a lelkiismerete szerint tegye. Bár hosszú évek ismeretségére alapozva azt hiszem, hogy ez a tény művészünket, mit sem érdekli.

Üdvözöllek barátom! Meglehetősen rég volt, hogy így egy interjú keretien belül beszéltünk. Ahogyan azt látom művészeted lángja egy cseppet sem veszített intenzitásából, sőt… ez évben már a harmadik anyagodat hozod ki. De mielőtt belevágnánk, menjünk vissza kicsit az időben Astru gyökereihez. A ’90-es évek elején a WRL vezetésével indult Unholy Blasphemies zenekar sorait erősítetted, majd a szubkultúra által erőltetett kliséket levetve önmagad útjára indultál. Az akkori önkifejezésed célja, céljaid mennyire helytállóak közel 25-30 év távlatából?

Nem gondolom úgy, hogy mindennek, amit csinál az ember, kell, hogy konkrét célja legyen. A zenélés egyfajta antidepresszáns. Nem a világot akarom megváltani, egyszerűen csak jól akarok szórakozni. Kezdetben csak sodródtam, most sokkal tudatosabb és önállóbb vagyok… Szubkulturális kliséket sosem lehetett rám erőltetni, a rengeteg allűr, a pózok, a versengés, az általános „semmire veretés” mind olyan dolgok, amiket ha lehet, messziről elkerülök. Az Unholy Blasphemies vége felé már nagyon más dolgok kezdtek el érdekelni – mint az úgymond „trú metál élet”, egyszerűen beleuntam. Elkezdtem az olyan emberek társaságát keresni, akik inkább abban támogatnak, hogy önmagam kövessem – azok helyett, akikkel csak bebaszni lehetett.

Az Astru első lemeze a 2014-es In The Mirror, amivel úgymond visszatértél a sötét zenék ösvényére. Az akkori benső sötétség, a személyes káosz, feszültség és embergyűlölet ma mennyire van még érvényben?

Ugyanannyira, mint akkor. Ilyen a természetem. Úgy alakult, hogy egy ideig a stoneresebb hangulatú zenélés került előtérbe nálam, úgy 2010-től 2014-ig. Ha úgy alakulna, most is szívesen csinálnék ilyesmit, de csak akkor, ha megint olyan emberekkel hozna össze a sors, akik erre motiválnak. A belső motivációm viszont nem ilyen jellegű. Tudatosan nem kötelezem el magam semmiféle stílushoz és allűrhöz, a címkéket is tudatosan kerülöm. Önelfogadásban gondolkodok, nem önmegerőszakolásban.

Számomra zenéd egyedisége abból is érdekes, hogy folyamatosan feszegeted a határaidat, és ezáltal valamilyen szinten mindig megújulsz. Ennek ellenére dalaidban továbbra is a zene dominál, míg a szövegeid narratíva-mód hordozzák az igen csak figyelemfelkeltő üzeneteiket. Ez tudatos koncepció, vagy csak a véletlen műve?

Minden a véletlen műve, azaz tudatosan nem tudatos. Tudatos koncepció, hogy nincs előre kitalált koncepció – a koncepció közben alakul ki, – azaz kialakítja önmagát. A verses albumoknál például sosem volt előre kitalálva, hogy verses lesz – adta magát.

Ha már a zenédnél tartunk… Te mennyire érzed azt megosztónak. Én már párszor megkaptam, hogy elfogult vagyok veled szemben, hol ott azon kevesek, akik ismernek tudják, hogy én meglehetősen pártalan vagyok e téren is. De nem magam akarom fényezni. Lényeg az, hogy zenéd ön-meditatív disszonanciája még a legvérmesebb underground arcokat is megosztja.

Együtt tudok érezni azokkal, akik fanyalogva és érdektelenül legyintenek az újabb és újabb Astru-s dolgokra, amik egyre csak szaporodnak, látszólag minden cél és értelem nélkül. Úgy tűnik, hogy beteges alkotási kényszerem van – hogy ez mennyire megy a minőség rovására, azt meg mindenki eldöntheti a maga értékrendje szerint. Vannak az Astru-nál messze extrémebb zenék, ha valakinek az fura, amit csinálok, az még valószínűleg igen keveset hallott. Ha az elfogultságnak számít, hogy valakinek tetszik valami – akkor van benned elfogultság… , én nem értem mi ezzel a probléma. Viszont meglepő volt látni most a Forgácsos hangpróbán a Self Disclosure I.-t – az első gondolatom az volt, hogy valaki nyilván szivatni akarja a srácokat. Az egy határozottan nem felhasználóbarát anyag.

És most térjünk rá az aktualitásra! Ez évben már a harmadik lemezedet adod ki. Az év elején jelent meg az erősen avantgardista kísérleti black metal / ambient vonalas dupla lemezed, a Self_Disclosure I. II.. A lemez első részén egy többrétegű, zabolátlan black/death zúzda, és monumentalista doom témák találhatóak, míg második részen egy nyugodtabb ambient hangulatú és atmoszférák várják a kíváncsi füleket. Mi is volt a koncepciód?

Természetesen semmi. A Self Disclosure I.-nél olyannyira, hogy az inkább egyfajta válogatás album. Instrumentális végig-ez igaz, fel sem merült bennem, hogy nem lesz az. A II.-es cucc koncepciózusabb – olyan értelemben, hogy full egy kaptafára van gyártva, a hangzás, a hangulat direkt egységes és behatárolt. Az elvileg valami békésebb, kevésbé sötét dolognak indult volna, de természetesen nagyon nem az lett.

Pár napja jelent meg az Ultranada, ami egyben egy tisztelet, egy emlék egy régi barát, ismerősünk felé. Erről bővebben, mint tudni?

Egy nemrég elhunyt barátunk emlékének ajánlom – ez igaz, mert azokban az időkben íródott, amikor elment…, de amúgy 100%-ban rólam szól, ugyanúgy, mint ahogy a többi Astru album is. Egy újabb, szép nagy adag zenei önkielégítés. Az egyetlen dal, a kezdő „Gyásznyitány„, aminek megvan az a felhangja, hogy mennyire érintett szarul Eki Mester halála, de a gyász sosem az elhunytról szól, hanem azokról, akiknek rohadtul hiányzik az illető. Az Ultranada – ahogy a Self Disclosure I. – is, egyfajta válogatás,  – viszont a zabolátlan kísérletezési kedv helyett itt sokkal inkább az átgondoltság és a tervezettség dominál. Sokkal metálosabb és zeneibb is mint az idei elődei. Nem tűnhet annyira öncélúnak sem, pedig pont ugyanannyira az, mint a többi. Erők és energiák összpontosítása… Akkor vegyük sorra trekkenként:

Gyásznyitány: – A címe önmagáért beszél. A „funeral doom” jelző itt igazán találó volt.  Ez az első és egyetlen ilyen ihletésű dolog, minden benne van, amit érzek ezzel kapcsolatban és mégis, semminek tűnik ahhoz képest, amit.

Aghoria: – Az alapja kifejezetten arra íródott, hogy valamilyen „szép”, dallamos – szólisztikus részt kapjon. Érzelmek és mindenféle egyéb hangulatfokozó dolgok is vannak benne.

Camera Obscura: – Ez egész más és új kísérlet, ipari zajokra és kísérleti elektronikára ráengedett dühöngés, acsarkodó undor, egy sor pofon, hidegzuhany és otrombaság – teljes ellentéte az Aghoria-nak. A szöveg általános közéleti dolgokat vesz célba körülbelül punk/hardcore modorban, a jelen és közelmúlt egy-egy szeletének abszolút kritikájával él – van egy kis Halalnihil-szaga. Nagyon nem illik bele a képbe,- pont ezért van itt.

Nekromanta: – Többféle hangolással, gitárhangzással… sőt, több gitárral is fel lett játszva újra és újra, elég sokszor nekifutottam. Tulajdonképpen az Aghoria folytatása. Van egy harmadik szelet is ebből, Trigonometria néven – az majd máshol és máskor kap helyet, ha kap. Mind a három számra lett írva szöveg, de az „ének” hazavágta volna a zenét – így mindegyiket instrumentálisra hagytam. Ebben is van dallamos szólisztika, meg ipari felhang is.

Ultraviola: – Tiszta fém, semmi felhang. Direkt zúzda jól bejáratott panelekkel.

Metatron: – Rövid noise átvezetés, vagy 3-4 éve vergődik a vinyón nem találva helyét. Túl jól sikerült, túlteljesítette azt, ami akart lenni – ezért sehová sem illett. Az ilyesmire szokás mondani, hogy teljesen felesleges és idegesítő húzás. Harsh noise-tól szűz füleknek csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott, másfél percnyi tömény és mérgező esszencia.

Ultranada: – Érzetre és súlyra lehetne akár blackened sludge jelzővel is illetni. Vagy blackened djent? Csakhogy nem az. Négy különálló, de összetartozó tétel lett egybegyúrva, közel 18 perc és végig döngöl. Zeneileg szerintem elég egyértelmű hatásokat vonultat fel: Meshuggah, Mayhem, Godflesh, Voivod, Napalm Death, Obituary … – a Gortva is ilyesmi vonalon mozgott. A szövegét Nietzsche – Zarathustrája ihlette.

Ha már Nietzsche! Szerinted az elmúlt évek sötétjében mennyire voltak, vagy aktuálisak ma is az ő szavai: „Ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz.”?

Az ember alapvetően kártékony és gonosz lény, úgyhogy a borúlátás minden formája aktuális. Nem vagyok túl jó a filozofikusan költői metaforák értelmezésében, nem egyértelmű ez az idézet, Nietzsche sem egyértelmű…