Az Autumn Nostalgie 2010-ben alakult az egykori dark ambient vonalú Fekete Erdő utódjaként. Ennek ellenére az egyszemélyes post-black / blackgaze formáció az elmúlt tíz év alatt gyakorlatilag semmilyen kiadványt nem produkált, csak néhány dalt, amik – egy kivételével – sohasem lettek publikálva. Ami kissé meglepő, hisz az elmúlt évek alatt folyamatosan születtek meg a dalai, amik alapvetően továbbra is az erősen a dark ambinet atmoszférájára épülnek, ahogyan ez a napokban megjelent Esse Est Percipi albumán is hallható.
Az albumra hét, a már említett időszakban született dala került fel. Nem egy közüllök, mint például a Grey Horizons 7-8 évvel ezelőtti darab… szóval mondhatni nosztalgia számba megy. A lemezt a Prologue rövidke derengős hangulati képe indítja útjára az erősen elmerengő ábrándokat adó Fallen Leaves álomszerű, mélyről jövő belső érzelmekkel átitatott shoegaze és a majd kilenc perces The Hidden Lake Of The Forest könnyed lebegésű, ám folyamatos sodrással áramló post-black atmoszféráiba, ami a közepén egy könnyed szálú akusztikus remegéssel van megtörve. Az egész olyan, mint egy titkos vallomás, amit sosem mondanál ki, vagy inkább egy búcsúzás, ami sosem történt meg.
„Eddig rejtett kincs voltál itt,
mélyen elbújva minden elől.
Szem még nem látott téged,
Kéz nem érintett még soha.
Te őrzöd örök álmunkat.
Éjjel a hold fénylik rajtad.
Nappal a fák lombjai takarnak.
Így soha nem veszíted el önmagad.„
Ez a búcsúzás, várakozás eszmei képe tovább folytatódik az Eternal Joy On The Mountain Of Loneliness „csillagos sötétségében„. Tetszik a dal gitárközpontúsága, ami többi témájában is meglehetősen erősen jelen van, valamint az, hogy ezeket a témáit nem csak egysíkúan használja fel. Ebben a dalában tudatosan, vagy talán nem is annyira tudatosan, de üde színfoltként jelennek meg a klasszikus dark rock / darkwave hangjai, amit fátyol könnyedséggel siklanak bele fekete atmoszféráiban. A The Transcendence Of The Past Centuries egy bő 10 perces instrumentális légiesen melankolikus pillanat, ami kis kozmikusságával, illetve filmzenei hangulatával add teret gondolatainknak. Hasonlókép működnek a Grey Horizons sejtelmes árnyaltságú, kísérletezős post-prog hangulat mélységei, amik a záró Epilogue hipnotikus hatású filmzenei ködéből kibontakozó torzított vibrálásaiba vesznek bele.
„Minden oly csöndes köröttem, és a lelkem oly nyugodt.” „és látom, a viharzó, tovaszárnyaló felhőkön át is látom az örök égbolt néhány csillagát! Nem, nem fogtok lehullani!” (Goethe – Werther)
Azt hiszem ez az idézet teljesen összefoglalja az Autumn Nostalgie őszies derengésű, sárga, fakó emlékképekkel ábrázolható mély atmoszférájú zenéjét, amin kellően érezhető a nyers vonalú „hagyományos” black metal és éteri mélységekbe elvivő cipőbámulós dallamok patyolat tisztasága. A lemez egyszerre szellős és összetett, egyfajta hallucinogén hangulat massza, ami ösztönös nyugalmat árasztva ragad magával.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
