Az amerikai Buckshot Facelift egy igazán magabiztos, megbízható zenekarként mutatkozott be nálam az által, hogy 2005 óta folyamatosan ontja magából a hallgatni valót. Persze nem úgy, mint az évente több lemezzel jelentkező egyszemélyes formációk némelyike, mivel a csapat nagyjából 2-3 éves időközöket lőtt be magának egy-egy új anyag megjelenését illetően. Minőségüknek hála egész szép kis rajongótábort tudtak már összetoborozni maguknak, de mindezt köszönhetik feltételezhetően a féktelen buliknak is, amelyeken levezetik az időközben felgyülemlett feszültséget. Ez utóbbiból akad bőven, hiszen alpavetően egy grindcore/powerviolence/death metalban utazó társaságról beszélünk.
A helyzet az, hogy ezzel a három irányzattal sem lehet igazán beskatulyázni a zenekart, mivel egyre hosszabb és hosszabb lemezekkel jelentkeznek, melyekben szinte ösztönszerűen ötvöznek, kevernek bármit, ami épp jól esik nekik. A most tárgyalt 2017-es Ulcer Island például már a negyedik nagylemezük és a még jelenlévő, stílusra jellemző néhány mikrodal ellenére is elérik a 40 perces játékidőt. Hallgatás közben találkozunk metal hangzású hardcore punk rigmusokkal, thrash aprítással, slamming death cammogsokkal, kapszkodót nyújtú groove-okkal és még sokáig sorolhatnánk. A dalok erejét-velejét mégis leginkább azok a pillanatok adják, amikor közhelyesen szólva “elgurul a gyógyszer” és felszínre tör belőlük minden harag, gyűlölet és elkeseredettség a világ jelenlegi alkulását tekintve. A címben szereplő Fekély-sziget ugyanis a teljes bolygóra kiterjeszthető problémákkal néz szembe: saját magunk által generált katasztrófák, járványok és elkerülhetetlen hanyatlás vár minden lakójára, melynek a végén csak a lebomló húst fogyasztó apró férgek tudnak igazán profitálni.
A beszédes borító alá szorítkozó 15 tétel hangzása természetesen erőteljes és nyers, az időnként megjelenő samplerek pedig egész sokat tudnak dobni az összképen, pedig általában nem kedvelem őket. Amibe bele lehet kötni az anyaggal kapcsolatban viszont az az, hogy az időnként rendkívül ütős témák, dalok nem igazán egységes színvonalúak. Itt nem hangszeres játékra kell gondolnunk, mert pontatlanságról szó sem lehet, valamint a vokál sokszínűsége is csak Jason Voorhees mészárlásainak változatosságához fogható (az öt fős csapatból négyen vannak megjelölve énekesként is), a gond egyszerűen maga az idő és a tartalom fokozatos eltűnése. A lemez első felén sorakozó rövidebb tételek gyakorlatilag felperzselnek és kiégetnek, míg a 10. tételben érkező, egyébként jól sikerült instrumentális andalgást követően (Hell Eats Redemption – Goodbye) az összetettebbnek szánt szerzemények már kevésbé képesek lekötni. A magabiztosság ellenére elfogynak az ötletek és ellaposodik a hangulat, szóval simán maradnék a helyükben a 20-25 perces kiadványoknál. A monumentálisabb dalok iránti igény persze nagyrészt belülről fakahdat, hiszen az alapítók közt az egyébként remek lemezeket készítő Grey Skies Fallen nevű progresszív death/doom csapat tagjait is megtalálhatjuk (Tom Anderer, Sal Gregony, Rick Habeeb), a gyorsaság és ügyesség pedig Terrell Grannum és Will Smith oldalán áll, akik leginkább technikás death csapatokat erősítenek.
Nem tudom pontosan, mi lehet az oka annak, hogy ennyire “két részre” tud szakadni a lemez, remélhetőleg a már esedékes folytatásban erre nem lesz példa. Ettől függetlenül élvezetes aprítás vár minket őszinte dühvel és valóban nagyszerű vokállal, ami azért le fogja kötni a figyelmünket! Nem egy friss korong, de a tavaszi nagytakarítás keltette stressz levezetéséhez tökéletes!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
