Butterfly
Doorways of Time (2020)

Ha valaki szeretné hallani, hogyan szólhatott volna mai hangszereken és technikai eszközökkel kedvenc lemeze a hard rockból heavy metalba forduló korszak megszólalásával, az – a lemez címével élve – nyisson egy időkaput a Butterfly 2020. novemberében minden típusú hanghordozón megjelentett Doorways of Time című lemezének meghallgatásával. Oly sok évtizeddel a NWOBHM, mint zenei stílus megjelenése és nem kevés évvel az abból kifejlődött újabb alstílusok megismétlődése, újraéledése, sőt reneszánsza után nincs is mit csodálkoznunk azon, ha a klasszikus heavy metal zene szinte eredeti, kezdeti formájában jelenik meg újra, most már jó pár éve. Csak hogy a jelen kort megjelöljük, hívjuk proto-metalnak, heavy rocknak, akár old-school heavy metalnak is (a jelen bemutató tárgyát képező lemezt kevésbé) de a lényeg végülis annyi, amennyit a NWOBHM jelentett és jelent. Ha új bandák akárha fiatalok, vagy más stílusban tevékenykedő tapasztaltabbak kezdik játszani (mint ezesetben), komoly versenyre kelnek azokkal, akik valaha pont így zenéltek, és alakították, fejlesztették a stílust. De a stílusban ’régiek’ a fejlődésük eredményeként már nem az 1979-83 önmagukat ismétlik még régi dalaikkal sem, a színpadon. Ez így helyes, máskülönben néhány év alatt eltűntek volna süllyesztőben.

Nos, ilyen friss zenét hallhatunk a Butterfly nevű ausztrál bandától. A Napalm Records szűkszavú promo ajánlójából annyit tudhatunk meg, négy veterán zenész állt össze, hogy zenei tapasztalataikkal ikergitáros, tradicionális heavy metalt játsszon, recsegős húrokon, ütemes ritmusszekcióval. A Melbourni-i tagok korábban a zenei színtér születésétől thrash, a ’90-es évektől death, black metal stílusú csapatokban szereztek előadói, szerzői, illetve színpadi tapasztalatot. (Közülük Európában is ismert volt pl. 1987-ben alakult Hobbs Angel of Death, alepvetően Slayer-es nyers thash zenéjével, első lemezét a Steamhammer adta ki ’88-ban.)

A négyes a lemezen: Rob Wogének és dob (zenekarai: Abramelin, Earth, Hobbs Angel of Death, Renegade, Uncut White Noise), Phillip T. Kinggitár és ének, Luke Robertsongitár (zenekarai: Duneeater, Uncut White Noise), Phil “Venom” Gresikbasszus és ének (zenekarai: Hobbs Angel of Death, Mass Confusion, Tyrus, Long Voyage Back). Az anya-csapatok frissebb lemezei fel-feltűnnek a Fémforgács Fémjelzésében is. Mondhatjuk hát, hogy a zenét a metal fejlődését végigkísérő, hiteles zenészek szolgáltatják. Arról, hogy mi indította a thrasher, majd a stílusok változásával halálhörgővé vált tagokat ilyen hangulatú zene megalkotására Phil “Venom” Gresik adott meggyőző választ a Fémforgácsnak:

Még a ’80-as években számos alkalommal játszottunk együtt a Taramis-szal és a Mass Confusion-nel. [A Taramis az első Metallica Hungaricá-k egyikében bemutatott, kiváló, egyedi ízű NWOBHM-banda volt a Glóbusz másik feléről.] A bandáink közös zenei utazása és a hatásaink a ’60-as, ’70-es évekből erednek, mint ahogy minden korábbi zenekarunk innen eredeztethető. A Butterfly-t olyan bandaként hoztuk létre, amit nem szorítunk korlátok közé, és szeretnénk ezzel ünnepelni a ’70-es évek-típusú csapatokat. Ez egy zenekar, nem egy projekt. Több bulit is játszottunk már Melbourne-ben, és szándékunk szerint szélesebb közönséghez is eljutunk, amint a Covid-korlátozások megszűnnek.

A lemez kilenc dala egy kegyetlen húzással indul, ahogy a felvétel a jackdugó illesztésével kezdődik. Utána valóban azt a régi hangzást halljuk, mint hajdanán, mondjuk (az akkor – bevallom – nekem is ősréginek tűnő, de imádott) Bevándorló dal alatt. Szórakoztató időspirálban zuhanunk tovább. A hangmester (és a csapat) azonban nem esik abba a hibába, hogy – hamisan – megismételje az akkori kor esetlenségeit is. A hangzás olyan, ahogy akkor szólhatott volna ez a zene, a mai technikai körülmények között. Eleinte megborzongtat az Ozzy-s tónus, végül megkapaszkodom a Judas “Stained Class” korszakának hangzásvilágában. A lemezt kiválóan zengő gitárok, valóban erőteljes dob, a zsánerhez illő ének fémjelzik. A ’80-as évtized első éveinek keményen, fémesen kattogó gitárjátékát szellős, már-már doomos (persze, hogy Black Sabbath-os) betétek ékesítik. Kalandozunk korai brit HM-ben, illetve a The Gods-féle prog.HR tiszta hangzásában, már az Atlanti-óceán két partján járunk, Animals-től Eagles-ig terjedő akkordokkal… míg a gitárjátékban kikerülhetetlenül megjelenik a Wishbone Ash klasszikus zenei világa is. Bár egy-két dalban a vezető ének fátyolos, a csapat minden tagja elég jól énekel ahhoz, hogy nem csak aláfestéssel, de igazi motívumokkal gazdagítsa a hangzást.

A stílushoz a korszak első ünnepléséhez méltó lemezborító dukál. A képet az a Rodney Matthews készítette, aki számos rockzenei ikonnal (kivonatosan:) Asia, Barclay James Harvest, Rolling Stones, Magnum, Nazareth, Prayin’ Mantis, Tygers of Pan Tang, Rick Wakeman…. dolgozott már, emellett készített sok-sok grafikát és festményt fantasy, sci-fi történethez és bonyolultabb meseműhöz is (Gyűrűk Ura, A Babó, Alice Csodaországban…).

Ajánlom az albumot azoknak is, akik már lezárták ezt a zenei korszakot az akkori nagy előadók hallgatásával. Érdekes, tanulságos és szórakoztató. És ha ez az album egyfajta tiszteletadás, akkor azt így kell tenni, a sokszor az eredeti hiányát keltő feldolgozások nélkül.