Kincskereső rovatunkban egy újabb briliáns albumot ajánlok az olvasók-hallgatók figyelmébe. Majd furcsállhatja is, hogy gyakran akad a kezembe nagyszerű korong. Ám remélem, kezdi is a belehallgatást az olvasás közben. Ahogy lapozgatom a Fémforgács virtuális oldalait, és látom jelenkori és a néhány évvel, évtizeddel ezelőtti lemezeket, a Hangpróbát és albumajánlókat (vagy kritikákat) meggyőztem magamat, hogy nem kell óvatosnak lennem a lemezre vonatkozó ezen jelzővel. A néhány évtizeddel ezelőtt még stílusokba rögzült és ciklikusan változó irányzatok, a mára pedig már párhuzamosan és keveredve is együtt élő stílusok olyan sok nagyszerű zenét terítenek a hallgatók elé, hogy statisztikailag (is) hiteles, ha akár csak havonta egy-két elementáris erejű lemezre akadunk. Ha az a lemez ráadásul egy kiemelkedő múlt béli teljesítmény, akkor pedig különösen megérdemli a visszaemlékezést. Emlékezést: mármint azok számára, akik idejében megismerték. Egyben jó alkalom megismerni azoknak, akik még nem hallottak a Chronolgy-ról.
Az első dal elcsábít minket, hogy elhiggyük az Iron Maiden-fémjelezte NWOBHM stílust fogjuk hallani a korongon. És valóban a muzsika jószerivel a Somewhere in Time korszakból indul, amikor a nyers galoppos gitárok dallamait már átszőtte az ott gitárszintetizátor keltette különös atmoszféra. De rögtön az első tétel, az In Days of Old a végére már ezen is túllép, ahogy a Seven Deadly Sins progresszív hangulata sejlik fel előttem. Mert bár az introt követő címadó második dal, a The Eye of Time sem ingat meg minket a Maiden-hangzásban, ám a klasszikus brit heavy metalt jóval tágabbra nyitja a ’90-es évek progresszív power metalja felé. Már az első refrén után magával sodornak a jól megkomponált váltások, és a Malmsteen-stílusában eljátszott, könnyed és lendületes hangzással gyöngyöző szólók. A Warning aztán végképp elhelyez minket a zenei térképen azzal, ahogy egyértelművé teszi: minden, a klasszikusok (Maiden, Helloween) felé tartó áthallás ellenére, a lemez önálló hangzásvilágot hordoz. A basszus nagyon eleven, a ritmusgitárok feszes reszeléseivel kísérve, a hosszabb és rövidebb szólók és azok lágy hajlításai kiteljesítik a dalt és innen az egész albumot. A nóta egyik legjobb pillanata annak végén a kiállás, ahonnan az énekdallamok kánonban ismétlődnek. A lemezen változatos dinamikájú tételek követik egymást. A Forbidden Path-ban már eleve majd 1 percen lassan épülnek fel a dallamok így amikor elkezdődik az ének már egy egész történetet hallottunk. Aztán egyszerre egy vastag kórus színesíti a nótát., minek hangzása és alatta a vonós aláfestés – ami valószínűleg nem hangzik (hangzott) így koncerten – a lemezen ismét a helyén van. A nyers, fémes, vijjogó gitárhangzást teljes természetességgel váltják a neoklasszikus gitárhős-zenék dallamai oda és vissza.
Valahányszor előveszem mindig elveszek a gyönyörű borítóban. Ideje hát felpillantanom szövegkönyvből. Soroljuk a tagok listáját: mind sokat kipróbált tagok a hazai rock és metal életben, együtt játszanak az Európa szerte nevet szerzett Iron Maidnem tribute zenekarban, mások, máskor a Korál Tribute-ban, szintén a színéteren jól ismert zenészekkel… és nevek mögött olvasható hol mindenhol. A Chronology-csapat tagjai: Makra Ádám – gitár a koncerten és az albumon vendégszólósként, Boros Béla – basszus (Palmetta, Tequila Sunsrise, Iron Maidnem, NG’s Battlecry Candlelight,), Balogh Krisztián – dobok – (Iron Maidnem, Sly Sunsire), Kiss Zoltán – ének (Ego Project, Iron Maidnem, Korál Tribute, Age of Nemesis, Belfegor, Classica, ZBB, Wisdom) és végül, de csak itt a listában utolsó sorban Cserfalvi Töfi Zoltán – gitár (Lady Macbeth, Iron Maidnem, Ossian, Rémkoppantók, Palmetta). Már csak annak okán, hogy a tagok mikor csöppentek a stílusba és milyen formációkban játszottak együtt sem véletlen a NWOBHM iránti, illetve a klasszikus német HM új hullám iránti zenei rajongásuk sem. (Köztük a Sinner, vagy ércesebb oldalhajtása a Primal Fear, a ma is aktív Stormwitch – jó értelemben vett, harmadik lemezétől jellemző – barokkos elemekkel teletűzdelt korszaka, vagy épp a Blind Guardian komplex power metalja). A zene ugyanakkor korszerű is (ma is!), valószínűleg most is ugyanúgy felkapnám a fejemet a hallatán, mint a maga idejében. Most azonban nem kapkodom, csak néha emelem a hangok folyama fölé, hogy levegőt kapjak.
Aligha van az olvasók között, aki Cserfalvi Töfi Zoltán nevére most csodálkozik rá. Valójában a hazai metal, és rock lemezek 70-80%-a az utóbbi két-három évtizedben megjárta a Denevér Stúdió keverőpultját. Ez a lemez az ékes bizonytéka annak, hogy a magyar metal hajnalán, a valamikori Lady Macbeth-ben induló Töfi minden igazságmondóra rácáfol, aki a suszter cipőjéről, vagy a hazájában meg nem hallgatott prófétákról szólna. A szövegeket az ő sztorija alapján Kiss Zoltán, a zenét Cserfalvi Zoltán és Boros Béla jegyzi – hol önállóan, hol közösen -, míg a hangmérnöki-keverési munka Töfi és Boros Béla alkotása.
Amikor az ötödik dal a melankólikus The Coldest Day átkötés után az egész koncept-albumot (egy írott prológussal) is megmagyarázó 17th of February elhangzik, az öt zenész már olyan természetességgel keveri a modern speed/thrash pattogó elemeit a saját stílusába, ahogy azt pl. a Dream Theater, vagy a dallamos-progresszív oldalról a Threshold és a Magellan teszi. S mikor azt hinném, hogy a tárházból mindent halottam, akkor elindul a The Scriptorium. A vijjogó visszhangos gitármotívumokból váratlan harmóniák kerekednek, körbefogják a versszakokat. A pergő dal után ismét egy remek átkötés hallható: a Hidden Memoriesban a lágy pengetés alatt hallható futamok szinte egy váltófutó levezetőkörének tűnnek.
Elmerülök a szövegkönyvben és a „klasszikus LP” második oldalát hallgatom már. A középkori hangulatú történet bármily meseszerű is, a számomra kicsit több is, egyfajta felnövés történet. Sci-fi rajongóként és a fantasy valamikori kedvelőjeként az időutazással kapcsolatos téma egyébként is megfogott. Mindez történelmi keretekbe ágyazva különösen érdekes. Kiss Zoltán éneke (nem véletlenül dickinsonosan) valóban mesélő hangulatú. Rögvest a világba is kiáltom egyetlen panaszomat a lemezzel kapcsolatban. Az énekdallamok a refréneknél több nótában sem különülnek el úgy a strófáktól és az átkötésektől, hogy annyira felrázók és megrázók legyenek, mint az azokat megelőző-levezető-kísérő… és altámasztó hangszeres játék (ld. -0,5 pont). De ez legyen a legkevesebb gondom egy ilyen mesteri produkcióval, hisz messze nem azt jelenti, hogy nem ragadnak meg a dalok szöveggel és dallammal a hallgató fejében. Ismét csak a mindig történelmietlen „mi lett volna…?” kérdésen gondolkodom. Ahogy a Wisdom is annak idején, egy jó ideig a Tormentor is, az eleve Angliában startoló Avenford, manapság pedig (véleményem szerint) a Stardust, úgy a Chronology albuma is szűk keretek közé szorul(t) hazánkban. Ezt alighanem pontosan tudták az alkotók is, hisz a kiadvány is eleve idegennyelvű, minden információjával. Megemlítendő maga a gyönyörű, átgondolt artwork. A barokk keretbe foglalt bőrkötésű könyv, gyertyafényben, a képek és a szépen szedett, kalligrafikus szöveg elrendezése a kötöttnek látszó pergamenen, a tálca alatti külön grafika: Sallai Péter, Polgár Péter és Boros Béla munkája.
Talán sikerült felkeltenem annyira az olvasó érdeklődését a zenés történet elejének bemutatásával, hogy abba ne hagyja annak hallgatását. Ismerje meg a korán árván maradt főhős időutazását egészen az örökkévalóságig, Hallgassa a homogén stílussá váló, kamarazenei hatást keltő muzsikát, a nyughatatlan szólókkal, gyönyörködjön párhuzamos gitárjátékban, a basszus önálló dallamiban, máskor az egyébként is ötletes dob alátámasztásában. Felfedezheti ahogy a korong közel felénél az Evil Eye-ban a Purple Perfect Stangers-es régisulis billentyűhangzása párhuzamosan kíséri Kiss Zoli erőteljes (már-már erőszakos) énekét ahogy az lágy meséléssé hajlik oda-vissza. Aztán egy újracsak eltérő hangzással a hallójáratot hasítja a Father Godthart táncos dallama. Ragadja magával a Close to Me bendzsós kezdését követő vágta, a legkísérletezőbb korszakát élő Queenscrÿche-éhoz (Rage for Order, Operation) hasonló megoldásokkal. Majd amikor a „második bakelit B.oldalán” esetleg lankadna a figyelme, akkor csodálkozzon rá, hogy a díszítőnek hitt csilingelés hogy teljesedik a háttérben csendes harangjátékká. Az album minden hallgatásra különös érzéseket kelt bennem: a meglepő érdekességek, díszítések, a dalokat és a történetet kiteljesítő hangok ellenére nem került bele l’art pour l’art elem – mint szép épületen az ornamentika, amikor azok belesimulnak a homlokzatba. Ezt az épületet azonban egyben érdemes bejárni és csodálni, azaz a lemez 75 perc 48 másodpercét érdemes odafigyeléssel, a zenehallgatás céljából hallgatni, átélni, benne elmerülni.
A sosem unalmas, így nem felesleges hosszú The Eye of Time a mások által már kifutottnak hirdetett CD-korszakban készült az ezüst lemezre. Holott valójában egy dupla vinyl-terjedelmű album mintájára készült, a hangfalakkal és koncept-albumokkal világot rengető bandák nyomdokain. Meglehet, éppen akkor látott napvilágot, amikor (a történethez stílszerűen) a csillagok a megfelelő konstellációban együtt álltak: azaz a dalszerzők, szöveg- és zeneírók és az előadók kellő szakmai és előadói tapasztalattal tudtak oly gördülékeny előadást rögzíteni, mint amilyen a Chornology – The Eye of Time albumán hallható. Mintha egy összeszokott banda sokadik lemezét hallanánk. A zene világszínvonalú, ez is lehet az oka annak, ha sokan is ismerik és kedvelik. És ha ez – ahogy más, angolul éneklő hazai bandák esetében – egyben azt is jelenti, hogy az album a megjelenés pillanatában kinőtte a Kárpát-medencét, akkor ma mérhetetlenül sok igényes metal zene áramlatában kell eljutnia a nemzetközi hallgatósághoz. Az idő figyelő szeme azonban rajtuk van. Most is odapillantott a metal zene örökkévalóságának hűséges őreire.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
