Civil War
Invaders (2022)

Emlékszem, mikor 2012. március végén/április elején a Sabaton hivatalosan is bejelentette, amit addig még csak sejteni sem nagyon lehetett: négy tag (Oskar Montelius – gitár, Rikard Sundén – gitár, Daniel Mullback – dobok és Daniel Myhr – billentyűs hangszerek) kivált a bandából. Akkoriban ez hidegzuhanyként érte a rajongókat (köztük engem is), mivel előjele nem igazán volt, a Carolus Rex lemez felvételeiről és elkészítési munkálatairól közzétett videókban ott voltak a tagok, stb. A hivatalos indoklás szerint a rengeteg koncertezés és a családdal történő több együttlét miatt döntöttek végül úgy négyen, hogy ideje változtatni.

A srácok azonban nem tétlenkedtek sokat, 2012. május 25-én (ugyanazon a napon, amikor hivatalosan megjelent a Sabaton Carolus Rex lemeze, melyet még ugye szintén ők játszottak fel) megalapították a Civil War-t, és nem más csatlakozott hozzájuk énekesként, mint a stílusban méltán híres, eléggé egyedi hangfekvésű és hangú Nils Patrik Johansson (Astral Doors, Wuthering Heights, Lion’s Share, Nils Patrik Johansson), valamint Stefan „Pizza” Eriksson basszusgitárosként. Kíváncsi voltam, hogy a Sabaton után milyen zenére lehet számítani majd a srácoktól, de már a legelső, Rome is Falling kislemezdal eloszlatta minden aggodalmamat. Koncepciót tekintve maradtak a történelmi témáknál, zeneileg pedig szintén hasonló zenével van dolgunk, mint a Sabaton-nál, egy teljesen más énekhang kíséretében. A Civil War történetében is volt már néhány tagcsere az elmúlt kicsit több mint 10 évben, az első két lemezt (The Killer Angels – 2013 és Gods and Generals – 2015) ugyanazzal a felállással rögzítették, ám utóbbi után mind Oskar Montelius gitáros, mind Stefan Eriksson basszer kiszállt a bandából. Helyükre Petrus Granar érkezett (aki már a második lemez felvételeibe is besegített), és azóta gitárosként és basszusgitárosként is szolgál a csapatban. A banda történetében talán a leginkább fájdalmas pont 2016-ban következett be, amikor a harmadik lemezük (The Last Full Measure) megjelenése után Nils Patrik Johansson kilépett a csapatból (aki úgy indokolta a döntését, hogy eredetileg három lemezre szerződött le a Civil War-ral, amit teljesített). 2017-ig kellett várni a megfelelő énekesre, amikor is csatlakozott a bandához Kelly Sundown Carpenter (Adagio, Zierler, ex-Beyond Twilight, ex-Darkology, ex-Outworld), akinek véleményem szerint egy elég nehéz feladatot kellett megoldani: betölteni a Nils Patrik Johansson után hagyott űrt és megállni a helyét ebben a szerepben, vagyis, mint a banda új frontembere. Nyilván, egy szintén tapasztalt énekesről beszélünk Carpenter esetében is, sőt, valamilyen szinten még hasonlít is a hangja, hangfekvése Johansson-ra, így azért idővel nem is volt ebből probléma. Tagok tekintetében még egy további cseréről beszélhetünk: tavaly Rikard Sundén gitáros bírósági/rendőrségi ügye és börtönbe kerülése okán a banda megvált tőle és helyére egy szintén korábbi Sabaton-zenészt, Thobbe Englund-ot szerződtette.

Carpenterrel az első dal 2019-ben jelent meg Dead Man’s Glory címmel, amiről már akkor írták, hogy az új lemez előfutára, ám az albumra egészen idén júniusig „kellett” várni. De úgy gondolom, hogy megérte. Persze, a csatlakozása óta a koncerteken a közönség már megismerhette, én is láttam 2018 novemberében őket már Carpenter-rel (előtte, 2015-ben Johansson-nal is) és elég jól hozta utóbbi témáit, dalait is. Az Invaders – ha lehet így fogalmazni – ott folytatja, ahol a banda előző lemezei abbahagyták: vannak itt menetelős, döngölős heavy/power metal himnuszok (pl. a nyitó Oblivion), középtempósabb, kimértebb (pl. Slaughterhouse 5), valamint lassabb, balladás dal(ok) is (pl. Andersonville). Témáját tekintve az amerikai őslakosok, a vikingek, illetve a földjüket/hazájukat védő indiánok kerülnek előtérbe a lemezen.

Rögtön belecsapunk a lecsóba a menetelős Oblivion-nal, ami a lemez egyik legjobb dala. Utána a már említett, középtempós(abb), szintén zseniális Dead Man’s Glory következik, mely szintijátéka és refrénje egyből bólogatásra készteti a hallgatót. A címadó dal újra feljebb viszi a tempót és a gyors-középtempós részek váltakozásával, illetve a tökéletes gitárszólóval úgy vélem, szinte kötelező koncertnóta lesz belőle. Gyakorlatilag elmondható, hogy egy kiváló hármassal indít az album, soha rosszabb kezdést! Nem biztos, hogy illik ilyet írni, de számomra a negyedik, Heart of Darkness szám, ami egyébként egyáltalán nem egy rossz lassabb tétel, ám a Grave Digger ugyanezen címet viselő dala jobban tetszik. Általában az eddigi három lemezen is volt egy-egy lassú, balladának ható dal, ami itt most az Andersonville – érdekes dalszöveggel. Ám, nekem az egyik kedvenc dalom a lemezről az ezt követő Carry On, talán pont azért, mert az egyik leglazább, legbulizósabb nóta a 11-ből, és azok a billentyűk, kórusok és refrén, egyből megvettek kilóra – tipikus együtténeklős koncertnóta. A korong a második felére sem ül le, a Soldiers and Kings és a Warrior Soul is nagyon jók, melyek akármelyik korábbi lemezen is helyet kaphattak volna. A málházós, komótos Slaughterhouse 5 szintén már most kedvenc, majd pedig visszagyorsítjuk a tempót a Battle of Life-al és egy szintén említésre méltó gitárszólóval. Utolsó dalnak pedig megkaptuk a banda első EP-jén kiadott (Civil War 2012) Custer’s Last Stand dal újrafelvett változatát, mely a George Armstrong Custer alezredes és az indiánok között zajló Little Bighorn-i csatáról szól (1876), és méltó lezárása az albumnak.

Carpenter, mint már írtam nagyon jó választás volt Johansson utódjának”, remekül hozza a vokálokat, a hangja, hangfekvése pedig valamennyire hasonlít is elődjére. Rajta kívül a hangszeresek is tökéletes munkát végeznek, Thobbe Englund és Petrus Granar bitang szólókat írtak a dalokhoz, Daniel Mullback dobos játékát mindig is imádtam már a Sabaton-ban is (számomra valamilyen szinten még mindig hiányzik nekem a Sabaton-ból), mint ahogy egyébként Daniel Myhr is (főleg, hogy sajnos azóta is samplerről mennek a koncerteken a billentyűs/zongorás részek Joakiméknál), aki itt is hasonlóan jó billentyűjátékot mutat be, mint az elődzenekarában. A Civil War ugyan nem koncertezik olyan sokat, de náluk legalább élőben megy minden hangszer. Mindenképp érdemes még megemlíteni a szinte kikezdhetetlen hangzást, Jonas Kjellgren munkájába továbbra sem lehet belekötni, valamint Sallai Péter most is csodálatos, kimunkált borítóját és bookletjét, aki előtt ugyancsak le a kalappal. A banda eddig háromszor járt hazánkban, amiből kétszer láttam őket, és lassan jó lenne már újra látni őket élőben (amit csak ajánlani tudok, mert megéri őket megnézni koncerten), valamint újfent beszélgetni a tagokkal egy kicsit, amennyiben a helyzet ezt lehetővé teszi.

Life of Agony, Pentagram
augusztus 09.
Ecdysis Summer Tour
augusztus 16.