Dream Unending
Tide Turns Eternal (2021)

Amikor közeledünk egy esztendő végéhez, mindig számadással, listázással készülünk arra, hogy összegezzük az adott év teljesítményét. Ennek mindig ugyanaz lesz azonban a vége: rájövök, hogy reménytelen szélmalomharcot vívunk a megjelenések ellen, melyeket az elmúlt évek káosza, járványhelyzete sem tudott annyira megtépázni. Folyamatosan futok bele olyan anyagokba, amik nem most, hanem akár hónapokkal korábban napvilágot láttak és beindítják bennem azt a gondolatsort, hogy érdemes lenne feltenni egy ilyen listára. A kilátástalanságnak az szokott az eredménye lenni, amit már többször megfogalmaztam ezekben az összegző cikkekben: nem a legjobbakat szedtem össze, csupán azokat, melyeket sikerült felfedeznem és személy szerint többször is meghallgatnom. Talán ez vár majd a Dream Unendingre is, amit a nem túl vonzó borítója miatt szépen tologattam a promóciós anyago között egészen a hivatalos megjelenésig, majd egy random zenehallgatós hangulatban mégiscsak elindítottam. A semmiből érkező bemutatkozásról pillanatok alatt lejött, hogy profi munka és nem hozhatták létre ismeretlen arcok. A sejtés gyorsan bizonyosságot nyert, amikor megtudtam, hogy a duóként működő projektet két veterán hozta létre. Az egyik Justin DeTore dobos/énekes, aki a Salemn Lament, Vestal Claret, Sumerlands, Innumerable Forms, Magic Circle bandákban bizonyította, hogy érti a death metalt és a doomot is, a másik pedig Derrick Vella gitáros, akit a Tomb Mold kapcsán ismerhetünk leginkább. Mindezek ellenére is meglepő, hogy milyen egyedi, mégis hagyománytisztelő anyagot hoztak össze szinte a semmiből atmoszférikus death/doom címke alatt, ami kétség kívül helyet érdemel legalább a műfajt magába foglaló listákon.

A Tide Turns Eternalt hallgatva egyre szimpatikusabbá vált a borító is, ami visszaadja a zenekar színes, mégis kiürült, bizonytalan világát. Nagyon jó érzékkel szedik össze a death/doom zsáner legjobb pillanatait és ajdák át olyan kiforrt, összegyúrt állapotban, mintha már hosszú évek óta ezen dolgoznának szakadatlanul. A dalok többsége a könnyed, de baljós akusztika és a súlyos riffek kontrasztjára építenek, így nem lesz hiányunk nyakunkba zúduló, azonnal ható témákból. A dalszerkezetek kifejezetten változatosak, itt-ott progresszív jegyeket is felvonultatnak, máskor pedig néhány hangból építkeznek ugyanolyan hatásfokkal. A háromnegyed órás játékidő tehát folyamatos utazás az egyszerűtől a bonyolultig, a könnyed pengetéstől a már-már kalapácsként lesúlytó, néha funeral doom lassúságú témákig. Időnként találkozhatunk billentyűhangokkal, melyek furcsa, morbid hangulatot képesek szülni ahelyett, hogy puszta kísérőként lennének jelen. A hangzás kifejezetten tiszta és támogató minden esetben, az egyszerű pengetések során még az Ahab finomsága is feltűnik.

A tagok szerint a fő inspirációjuk a dalokat illetően a megszokott kilátástalanságon, reménytelenségen túl az álmok voltak, amire ugye maga a projekt elnevezése is utal. Persze itt nem a rózsaszín álmodozásról van szó, hanem a lidérces, visszatérő álmokról, sötétben megbúvó ismeretlenről. Ennek köszönhetően nem ismeretlen a projekt számára az érzelmek és a spiritualitás megjelenítése, legyenek azok bármilyen szélsőségesek. Ilyen szempontból nem kerülhetjük el olyan zenekarok megemlítését, mint a Thergothon, vagy a klasszikusok közül a leginkább elszállós, gótikus irányba mutató Anathema. Ebben hatalmas szerepet játszik a vokál, amit tényleg sikerült a végsőkig változatossá tenni annak ellenére, hogy természetesen mély hörgésről van szó. Ezeket azonban több rétegben rögzítették, így a suttogásoktól kiindulva számtalan formában találkozhatunk vele. Nem egy egyszerű hallgatni való, de az elmélyülést sem gátolja túlzott művészi elképzelésekkel, átláthatatlan hosszúsággal, így bátran próbálkozhat vele bárki. Személy szerint a színvonalat egységesen magasnak tartom, viszont még ebből is kiemelkedik monolitikus Dream Unending és a női vendégénekest is felmutató címadó szerzemény, ami le is zárja a korongot. Negatív benyomást egyedül a nyitó Entrance keltett benne, mivel a rövid instrumentális tétel után érkező, valódi nyitó dal is lassan kezdődik. A kettő együtt egy kicsit sok…

Ne riasszon el tehát senkit a nem túl izgalmas borító, mert az emlegetett zenekarok rajongói teljes mértékben elégedettek lehetnek a két zenész alapos munkájával és könnyen összefuthatunk velük néhány listán is, ebben biztos vagyok. Mindenképp többször hallgatós és remélem, hogy nem egy egyszeri összefogásról van szó a Dream Unending képében.