Nagyszerű dolog, amikor egy zenekar már évtizedet meghaladó időtávlatból tud visszatekinteni arra, hogy honnan indult és hová jutott. A zenei stílus népszerűségi csúcsán álló bandák mögött évről-évre ott sorakoznak az underground feltörekvők. Néha, mondjuk évtizedenként egyiknek-másiknak sikerül is a nemzetközi nagyszínpadokig eljutni, ahogy (messzebbről nézve) a Helloween utána HammerFall, a Freedom Call, majd a Sabaton sorozata bizonyítja. Hazánkban valami módon nincs egy ilyen, vagy két ilyen csarnokokat megtöltő zenekar, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének országos hírre, ismertségre érdemes bandák, akik rendre magas színvonalú lemezeket készítenek, mint hétvégi fémmunkások a színtéren. A zeneáradatban és az utóbbi évtizedek zenefogyasztási szokásai miatt, nomeg a stílus underground jellege okán is nehezebb lehet ez a fajta érvényesülés. A porondon a székesfehérvári End of Paradise egy kiváló példa az elszánt, kitartó zenekari működésre és a folyamatos fejlődésre. A csapat hajdanán a klasszikus felállással kezdte. Ebben az évben, a hátuk mögött már négy fizikai formában is kiadott albummal a másfél évtizedes fennállást ünneplik. A tavaly óta két énekesével hattagúra bővült csapat: Lévai Sándor és Feltein “Zombi” Attila – ének, Menyhárt Mihály – basszusgitár, Munkácsi Tamás és Tóth László István – gitárok, valamint Németh Dénes – dob. A End of Paradise az erős NWOBHM hagyományokra épülő power metal muzsikájával – persze néhány más hasonló csapat mellett, de szerintem – a hazai színtér egyik kiemelkedő és ígéretes bandája. Érdemes hát körbejárnunk másfél évtizedük eseményeit. A Fémforgács kérdéseire László és Tamás, Sándor válaszoltak.

Annak idején, amikor indult a banda én még nem ismertem a zenéteket. Azt hiszem a második lemez idején figyeltem fel rátok. A dalaitok hangzása, a ma is lelkesen játszott heavy/power metal alapján meglehetősen elkötelezetteknek tűntök a stílus iránt. Ilyennek, így indult a zenétek hajdanán?

Laci:Igen, valami ilyesmit szerettünk volna a legelején, de a stílusunk azért az idők folyamán folyamatosan csiszolódott. A heavy, ikergitáros vonal már a kezdetekkor is jelen volt, mindig megmaradt, de össze sem lehet hasonlítani a mostani és az akkori zenénket. Próbáltunk folyamatosan fejlődni, és kidolgozottabb lemezeket készíteni.

Emlékeztek még a pillanatra, amikor pl. egy próba után először látszott igazán, hogy „na ez egy valódi zenekar”?

Laci: Menyhárt Misi barátommal az End of Paradise-t megelőző időkben is együtt zenéltünk egy zenekarban, és onnan szinte egyszerre távoztunk. Így persze a zenekari rutin valamelyest már megvolt, jó néhány fellépésünkkel a hátunk mögött. Az, hogy mi egy igazi zenekar, az elég szubjektív dolog. Én először Zombi (2012), majd Tomi (2015) és Sanyi (2018) érkezésével éreztem igazán, hogy sikerült még egy szintet lépni az addigiakhoz képest. Album szempontjából pedig azt gondolom, hogy lemezről-lemezre sikerült előre lépni.

Gondolom, ahogy zenekarok többsége, úgy ti is egy azonos zenei érdeklődésű baráti társaságként kezdtétek el a zenélést.

Laci: Igen, ahogy említettem, Misivel mi együtt kezdtük és persze jó pár ember megfordult a zenekarban, mire kialakult egy olyan csapat, akik egy irányba húznak és akikkel lehet együtt dolgozni. Nagyon fontos, hogy mi az emberi kapcsolatot mindig a zenei “tudás” elé fogjuk helyezni és ezt eddig is így tettünk. Ezzel szerintem sok tagcserétől megkíméltük magunkat.

Pusztán az a tény, hogy egy régi és egy őt követő énekessel közösen dolgoztok így hatan, azt sejteti, hogy cimboraság/egyfajta barátság most is összeköt titeket. Jól látom?

Sanyi: Családi zenekar vagyunk, igaz ez mind a tagokra mind pedig a törzsközönségünkre nézve, szerintem, nem is tudnánk máshogy létezni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek meg a kötelező összezördülések, de ezeket mindig megbeszéljük, nem hagyjuk, hogy a felmerülő problémák éket verjenek közénk. Legyen szó betonozásról, költözésről, vagy esetleg a zenélésről, mindig számíthatunk egymásra.

Bizonyára fel tudjátok idézni minden egyes album kiadásának idejét, körülményeit. Egy-egy lemezhez kapcsolódva melyek voltak az emlékezetes pillanatok?

Laci: Az első nagylemez (Ne add fel – 2011) nyilván emlékezetes, ott szerzői kiadásban jelentettük meg az anyagot, és amit mi gondoltunk helyesnek, azt vittük bele a lemezbe. Talán túl sok dal is rákerült (13+1), de akkor azt gondoltuk jó iránynak. A Hétköznapi túlélő lemez (2015) is megmaradt bennem nagyon, mert ott relatív kevés idő alatt kellett elkészítenünk, ami nyilván stresszes feladat volt. Rengeteg munkát tettünk bele, és az volt az első lemezkiadós anyagunk is, Tomi ott gitározott először velünk vendégként.

Tomi:  Minden munka különleges és az adott korszakokból csak jó emlékeink vannak. Természetesen próbálunk mindig fejlődni. Személy szerint éppúgy emlékezetes pillanat volt, amikor vendégként gitároztam a Hétköznapi túlélő lemezre, ahogy a jelenleg elkészült lemez felvételei is, már Sopronban. Először dolgoztunk most igazán stúdió körülmények között egy teljes lemezzel (tavaly már rögzítettünk 2 dalt), azért ez emlékezetes [nevetés]. [A felvételek az MD Stúdióban készültek. – szer.]

Fehérvár környékén biztosan tudom, hogy sokan kedvelik a zenéteket. Mekkora most a közönségetek, tudjátok, vagy akarjátok-e valami módon mérni, követni?

Tomi: Azt mondhatom, szerencsések vagyunk. Egy olyan közösség alakult ki és van kialakulóban, ami egyedülálló. Jó az az az érzés amikor úgy mész haza egy koncert után, hogy „igen…. ezért érdemes csinálni”. [Az ismertséget tekintve] Több régióról lehet beszélni, hihetetlen távolságokra is utánunk jönnek, ez fantasztikus érzés. Köszönjük innen is mindenkinek!

Laci: Teljes mértékben elégedett vagyok, ami a közönségünket illeti. Folyamatosan bővülünk, egyre többen járnak a bulijainkra, és ez már nemcsak Székesfehérváron és környékén, hanem országosan is megfigyelhető. Van egy keménymag, akik pedig nagyon sok koncerten ott vannak, legyen szó bármilyen távolságról. Ha hazai pályán játszunk, én pl. nyugodt vagyok, mert tudom, hogy meg fogjuk tölteni a koncerttermet.

Manapság aktívak vagytok a különböző közösségi felületeken (YT, FB). A zenekar indulásakor hogyan talált rátok a hallgatóság?

Laci: Próbálunk minél interaktívabbak lenni. Folyamatosan építjük az online kapcsolatokat. Nagy szükség van arra, hogy jelen legyünk ezeken a platformokon. Az induláskor már volt zenekari honlapunk, és azóta is nagy hangsúlyt fektetünk erre. Minden szükséges információ megtalálható rajta, közönségnek és koncertszervezőnek egyaránt. 2008-ban indultunk, akkor pl. a zenekari honlapon a “vendégkönyv” volt a többé-kevésbé interaktív online felület. Annak idején így talán a koncerteknek nagyobb szerepe volt, hogy eljussunk minél több emberhez.

Személy szerint örülök annak, hogy régisulis módon ti is lemezekben gondolkodtok. Most készül a legújabb. Előzetesen mit mondanátok el szívesen az albumról?

Sanyi:  Talán az eddigi legkomplexebb anyagunk lesz, zeneileg legalábbis mindenképp. Nagyobb hangsúlyt kaptak a modernebb témák és a döngölős-headbangelős megmozdulások. A szövegekről egyelőre csupán nagyvonalakban tudunk nyilatkozni, szóba kerül minden, ami mozgatja a képzeletünket: küzdelem a belső sötétséggel, és persze a külsővel is, a sorssal kapcsolatos, már-már elcsépelt elmélkedések, az elengedhetetlen útkeresés, önmagunk és mások megismerésére inspiráló sorok.

Egy videoklipet is forgatunk, újra együtt dolgozunk Gáspár Gergely barátunkkal, aki a Hol van videóját készítette.

Tomi: Valószínűleg a covid őrületnek is köszönhetően (mindenkinek több szabadideje volt) egy igen kreatív spirálba kerültünk. Jóval több dal készült el, mint amennyi a lemezre felkerült. Az általunk legerősebbnek vélt dalokat választottuk ki.

Változott a ti zenei érdeklődésetek az idők folyamán?

Tomi: Persze, ez elkerülhetetlen. Az ember a korral változik. Nyilván nem pont ugyanazok a zenék fogják meg az embert szövegileg vagy zeneileg mint 20 évesen. Ez nem azt jelenti, hogy azokat a zenéket már nem hallgatja az ember, a régi kedvencek mindig ott lesznek [nevetés]!

Ez vajon mennyire lehet hatással a muzsikátokra?

Valamilyen szinten biztosan hatással van a dalokra is amik megszületnek, de szerintem ez is természetes.

A névválasztásra gondolva, valaha azt terveztétek, hogy angolul fogtok dalokat írni és előadni?

Laci: Nem, mindig magyar szövegeket és angol zenekarnevet terveztünk.

Az End of Paradise már jószerivel nagykorú. Ti hogy érzitek, sok változáson mentetek át?

Laci: Dehogy, még csak 15 éves! De az tény, hogy hamar elment ez a 15 év. Biztosan változunk és változik a zenekar is, ez törvényszerű. Amit ki kell emelnem, hogy kialakult egy “power metal” jellegű stílus némi NWOBHM-s beütéssel. A zenei ízlésünk, ha nem is egyforma, de azért nagyon hasonló, így tudunk együtt dolgozni. Stílus beli vitáink, szerencsére, nem nagyon vannak.

Tomi: Ahogy telik az idő egyre jobban összehangolódunk, ez talán a színpadról is lejön. A munkamódszereinken ezt érezzük mi is. Zenei ízlésünk nem feltétlenül egyezik, de vannak közös kapcsolódási pontok, mindenkire más zenék vannak hatással. Szerintem pont ettől változatosak a dalok.

A koncerteken, előtte a pakoláskor, utána a leszereléskor is úgy tűnik, ez továbbra is egy baráti társaság – erről beszéltetek is korábban. Nehéz lehet undergroundban összehangolni, de rendszeresen jártok klubkoncert-körutakra is. Elégedettek vagytok az End of Paradise működésével?

Tomi: Én alapjáraton örökmozgó figura vagyok, 30 napból 30 napot mennék koncertezni [nevetés].
A kérdésre válaszolva személy szerint igen, elégedett vagyok, ritka az ilyen baráti társaság. Mert jól látod: ez a zenekar így működik.

És az elért népszerűséggel?

Laci: Szinte kivétel nélkül pozitív visszacsatolásokat kapunk. Jelenleg az ún. elérés, a like-ok száma tisztán pénz kérdése, ezt bizony mi sem tudjuk megkerülni. De úgy érezzük, hogy a közönség részéről bőven megkapjuk azt a pluszt, amiért érdemes zenélni. Sajnos kis országunkban a fellépési lehetőségek korlátozottak egy magunkfajta zenekar számára. Ha nem ismersz valakit, aki ismer valakit, és nincs mögötted komoly anyagi háttér, akkor megrekedsz előbb-utóbb. De nem is biztos, hogy elbírnánk a nagy népszerűséggel. Egyszerű emberek vagyunk akik nem valók világsztárnak. A Tomi a kivétel!

Tomi: Nem tudom miről beszélsz [ismét nevetés]. Ahogy Sanyi is említette, a közönségtől megkapjuk mindig azt a pluszt, ami miatt jó ezt az egészet csinálni.

Igyekeztek megünnepelni ezt az szép 15-éves évfordulót. Milyen célokat tűztetek ki magatoknak ennek keretében?

Laci: Először is megjelentetjük az új lemezt, melyet szeretnénk méltó módon bemutatni. A kiadás jelenleg még egyeztetés alatt van, valamint egy videoklip is készülni fog a lemez egyik dalához. Én személy szerint sokat várok az új album fogadtatásától, bízom benne, hogy ismét sikerült egy szintet lépni a korábbiakhoz képest.

És milyen terveitek vannak a közeli jövőre? Mit terveztek a zenekar számára – mondjuk a következő 15 évre?

Sanyi: Két évente új lemez, minőségi koncertek, nálam ez a vezérelv. 15 évre előre nem tervezek, amíg van hangom csinálom, utána marad a zenehallgatás [elmosolyodik].

Tomi: Új dalok, koncertek még úgy 50 évig  – mondja nevetve – amíg a kezem mozog!
Köszönjük az interjút és sok sikeres koncertet kívánunk a közeli jövőben!