Lázadóknak, kívülállóknak és a trendekre fittyet hányó bandának mondja magát az új-zélandi Exordium Mors. Elnézve a tagok ábrázatát és nem utolsó sorban a zenéjüket is megfülelve, elhiszem nekik ezeket az állításokat. A 2004-ben alapított Exordium Mors organikusan fejlődött az évek alatt, kijárták a szamárlétrát a kiadványok terén. Demok, EP-k és egy 2014-ben kiadott debütáló album is a nevükhöz köthető. Mivel eddig még nem volt szerencsém a zenéjükhöz, így meg is füleltem a bemutatkozó korongot, ami az 54 percével egy kicsit bő lére lett eresztve. Ennek ellenére egy nagyon is élvezetes dalcsomagról van szó, tipikus egyrészt másrészt lemez. A mostani kiadványuk, ami az As Legends Fade And Gods Die címet kapta a maga 43 percével már egy sokkal koncentráltabb és kimunkáltabb képet fest magáról. Témáik gyanánt az ókori hellén és római bölcsességeket keverik a Nietzsche által képviselt nihilista filozófiával, ami egy elég egyedi kombináció, de mégis össze lehet kötni a szálakat. Megvetnek mindent, ami modern, 21. századi, képmutató és ezt nem is rejtik véka alá a kiwik.
Lassan 20 éves fennállásuk alatt nem változott a felállás, ugyanaz az ötösfogat kezeli a hangszereket, mint az első próbákon. Az én könyvemben ez már önmagában egy megsüvegelendő dolog, ha működik a kémia a tagok között, akkor az hatással van a zenére is. Simán a vokalista és dalszövegírónak jutott a legmenőbb név a bandában: Scourge Witchfucker. A többiek egy fokkal uncsibbat kaptak: Black Mortum és Santi tekeri jobbra balra a gitárt, Assailant kezében bőg a basszus és végül, de semmiképp se utolsó sorban CJS ütemére vonul fekete vérre szomjazó hadseregünk. Mindannyian hétpróbás gazemberek, akik az új-zélandi és dél-kelet ázsiai régióból származnak, sok élettapasztalattal a hátuk mögött.
Ha Ausztrália és Óceánia térségére gondolunk és azt mondjuk, hogy black-thrash, akkor egyáltalán nem fogunk meglepődni azon, hogy az Exordium Mors éppen ebben a szub-zsánerben jeleskedik. Számos kiváló bandát nevelt ki a Földnek ezen része, zenéjükben általában nincs sok talány. Az Exordium Mors azonban nem elégedett meg ennyivel, sőt a black-thrash címkét se veszik jó néven, ők ugyanis nem kicsit csavartak a dolgon. Nem véletlenül mondják kívülállóknak magukat, amint elkezdődik a majd 6 perces I Saw Oblivion rögtön tudatosulhat bennünk is ez a tény. Hangulatosan szellős gitárok és furfangosan tekeredő basszus fogad minket, mire ennek az egésznek véget vet egy öblös, mély kiáltás. Ezután elszabadul a pokol és a verze-kórus-verze dalfelépítést azonnal dobhatjuk is ki az ablakon. Kifejezetten érdekesen bontakozik ki ez a dal, technikásan, darabosan skalpolja le a fejbőrünket az Exordium Mors. Ehhez a lemezhez a borsónagyságú agyamat is hoznom kellett, sörszagú black-thrash-nek nyoma sincsen. Igazán sokrétű, sűrű dalszerkezetű és sikítozó szólókkal megküldött tétellel van dolgunk. Tipikusan az a fajta korong az As Legends Fade And Gods Die, amit inkább hallani kellene, mintsem olvasni róla. Ezért is mondtam azt a recenzió elején, hogy egy rebellis, kívülállókból verbuválódott csoport az Exordium Mors. Ők egyszerűen intelligensebb zenét játszanak, mint az átlagos thrash bandák, de még nem tartanak ott, hogy a technikás jelzőt odategyem a stílusmeghatározás elé.
A soron következő A Pyrrhic Sacrament egy indiános felsikítással jelzi azt, hogy ébresztő haver, itt van máris a következő szám. Vokál fronton a zsánerre jellemző rekedtes stílus a legmeghatározóbb elem, ám ezzel nem érte be az Exordium Mors. A jó zsaru-rossz zsaru módi itt is dívik, halálhörgések támogatják meg a kénköves torokköszörülést. Külön felhívnám a figyelmet a Flesh Of The Heathen elején felcsendülő és visszatérő gitár melódiájára. Az ókor minden misztikuma megtestesül benne és az a legszebb az egészben, hogy nem hagyják parlagon. A több mint 8 perces dal DNS-ében mindvégig megtalálható ez a ravaszul elrejtett kottahalmaz. Hangzás terén már koránt sem veti meg a 21. századot az Exordium Mors, kifejezetten modern és tiszta hangzást sikerült kikeverniük a pulton. Személy szerint nekem már egy kicsit túlságosan is mai lett a dolog, már-már a steril oldalán vagyunk a hangspektrumnak. Emiatt a gitár és a dobok hangzása egy kicsit jellegtelennek hat. Kifejezetten szeretem ha van egy olyan hangzása egy bandának, amiből szinte egyből tudom, hogy most épp ők fogják megszentségteleníteni a dobhártyámat. Ugyanakkor megértem a döntésüket, az ilyen technikás zene megköveteli a patyolat hangzást. Így is azt mondhatom, hogy egy kiváló, sokrétegű, kórusokkal, szólókkal, váltásokkal, tekerésekkel, sajtreszeléssel teli számról beszélünk, ami néha már szinte filmzenének beillő hátteret biztosított a mai ebédem során.
A Surrounded By Serpents a lemez legkönnyebben befogadható dalaként indul. De ez nem tart sokáig, újra megdolgoztatják a csuklókat az urak és egy sűrűn tekergő, technikás thrash képét kapjuk meg. A black részét voltaképpen a vokál adja, ez az egyetlen hagyományosnak mondható dolog. Őszintén megmondva jót is tesz neki a néha előbukkanó death metal hörgés, ugyanis néha beleszürkül a háttérbe. A hangszerkezelés viszont mindenért kárpótol, megtalálta az Exordium Mors az aranyközéputat ebben a kérdésben. Ez még az a fajta technikásság, ami arra késztet, hogy még egyszer betegyem a korongot a lejátszóba, mert minden alkalommal más fogja elkapni a grabancomat. Ilyen a 7 és fél perces Crown Of Dust is, ahol 4/4-es dobnak és monoton tremolo futamoknak nyoma sincs. Jobbról-balról kapjuk a horgokat, felütéseket, és amikor már azon vagyunk, hogy bedobjuk a törölköző mindig kapunk egy sunyi kis melódiát, egyszerűbb témát vagy szellősebb részt, ami után újra kapunk levegőt. Ja…és üdvözöljétek a legjobb szólókat az egész albumon, ugyanis ők itt lakolnak, ebben a számban. A Torn Usunder már sok újat nem fog mutatni nekünk, inkább megágyaz az utolsónak érkező, több mint 8 perces Triumphator-nak. A lemezhez méltó lezárást kapunk személyében, ismét filmzenékre emlékeztető részekkel megküldve az eddig ismert képet. Feszes blast-beatek garmadája, kimunkáltan tekeredő riffek és agyas dalszerkezet.
Egy tényleg nem erre a stílusra jellemző lemezzel jelentkezett az Exordium Mors. Az As Legends Fade And Gods Die személyében egy kimunkált, ötletekkel teli és nem utolsó sorban szórakoztató albumot ismertem meg, ami remélem rálel a maga közönségére. Bevallom őszintén, hogy mindvégig az motoszkált rideg és nyirkos agytekervényeimben, hogy kinek szól igazán ez a lemez. A black-thrash közeg ennél jóval primitívebb és riff-centrikusabb lemezeken nevelkedett, ezért lehet, hogy ez már megfekszi a stílus iránt rajongók gyomrát. Mégis remélem nem fognak szó nélkül elmenni az Exordium Mors albuma mellett, rengeteg értéket és élvezetet lehet benne találni, csak megköveteli a figyelmet. Október 31-én szerintem mindenkinek szépen fog mutatni a töklámpás mellett az új korong, amit a Praetorian Sword Records fog kiadni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
