Fattyú
Puszta

(NGC Prod. • 2023)
boymester
2023. március 4.
1
Pontszám
9

Nem vagyok zenész és alapvetően is úgy mozgok a körülöttem áramló dallamokra, mint a fizika törvényeivel dacoló, önálló életre kelt mosógép. Mezei zenerajongóként kívánom képviselni a hallgatóságot minden egyes megjelenésnél, ami a technikai bravúrok, hangszerelési finomságok terén hátrányba juttat, beleélés szempontjából azonban úgy gondolom, előnyt biztosít. Nem azt figyelem, hogy melyik gombot meddig tekerték, hogy egy húrt bizony lehetett volna még feszíteni, hanem azt, hogy mindez milyen hatást gyakorol rám, aki csak fel akar fedezni egy új világot. Ezt azért tartom fontosnak, mert más oldalról közelítek a hozzám kerülő anyagok felé. Rábízom őket a fantáziámra, az érzéseimre, a benyomásaimra, a hallgatás közben megjelenő képekre, hangulatokra. 

Ezt a szemléletet a legjobban a személyes hangvételű, egyéni elképzeléseket bemutató kiadványok kapcsán kiváltképp lehet kamatoztatni, így nem volt kérdés, hogy az Avius által életre hívott hazai Fattyú projektet sem lesz nehéz megkedvelnem. Bevallom őszintén, hogy az ambient, dungeon synth, black és doom metal eszköztárat felvonultató címke eddigi munkásságát csupán hallgatás szintjén ismertem, amolyan érdekességként, a frissen megjelent Puszta azonnal beszippantott. Olvastam róla, hogy nem volt egyszerű az elkészülte, sok átírás, változás és nehézség társult az alkotási folyamat mellé. Az interjúk, hírek azonban nem azt sugallják, hogy ez egy kötelezően elvégzendő feladat lett volna, hanem azt, hogy Avius belső késztetése nyomán tökéletesre kívánta csiszolni munkáját. Így már az is elfogadhatóvá válik, hogy már tavaly jelent meg ízelítő dal a Pusztáról, de a hivatalos megjelenésig még elég sokat kellett várni. A koncepció, a vendégzenészek, énekesek csatasorba állítása, koordinálása már önmagában nem lehetett egyszerű feladat, de ennek ellenére is külsőségeiben és tartalmában is egységes, kifejezetten izgalmas lemez született. 

Gondolom az rögtön lejött a stíluskavalkádot olvasva, hogy nem a házibulik új karaoke kedvence várja a hallgatókat a viszonylag rövidnek mondható, 38 perces játékidők alatt, arról pedig már tényleg csak zárójelben, hogy még így sem írható le mindaz a változatosság, amivel találkozhatunk. A Puszta tipikusan “műfajok felett” álló kiadvány, melyet nem egy adott vonal keretrendszere határoz meg, hanem a készítő szándéka, elképzelése, a meghatározás csupán iránymutató, hogy valamilyen szinten legalább fejben tisztában legyünk azzal, amit hallunk. 

Visszatérve a hosszas bevezetőhöz, nekem sem áll szándékomban hangjegyekre szedni a lemezt, inkább megpróbálom leírni, milyen érzés volt meghallgatni a Puszta dalait. A lemez szándéka egyértelmű: túlnőve a hagyományos romantikus elképzeléseken a pusztai lét, az alföldi élet árnyoldalának bemutatása, a kegyetlen betyárélet, a tanyasi világ rejtett titkainak megjelenítése sajátos képekkel. Itt a kép kifejezés nagyon fontos, mert a zene a lemez borítójához hasonlóan hangulatokat fest. A képzőművészet mellett Móricz Zsigmond Barbárok című novellája is folyamatosan ott lebegett a hangjegyek falása mellett, akárcsak a szintén a szerzőtől származó, nyomasztó emlékként bennem élő Árvácska. Rideg, állatias szereplőket vonultatnak fel, akiknek az erőszak nem okoz semmilyen különösebb lélektani problémát. Ettől függetlenül ezt a világot mégis átfogja egy sajátos miliő, folklór, hiszen saját törvényeik, erkölcsi iránytűjük van, amit nem feltétlenül érthet meg egy kívülálló. Itt érkezünk el a következő sarkalatos ponthoz, az elidegenítéshez, kilátástalansághoz. Ugyan az előző, Az Alföld sötét szíve című korong is ehhez a világhoz kapcsolódott, az ottani boszorkányüldözéssel, misztikus hangulattal szemben az új dalokat sokkal emberközelibbnek, bensőségesebbnek érzem, furcsa módon pedig pont ezért járja át egy megmagyarázhatatlan spiritualitás.

Az első, rövid dal ennek megfelelően A puszta gyomra címre hallgat és különösebb erőlködés nélkül megteremti azt az atmoszférát, amire szükségünk van. Kietlen táj jelenik meg előttünk, amihez képest az ember csupán egy hangya: ha akarja, táplál minket, ha nem, akkor elpusztít. Természeti hangok, remek narráció található ebben a két perc környéki tételben, amit rögtön egy rohadt nagy nóta követ. A Légzést a közzététele óta már nagyon sokszor meghallgattam, mivel igazi kuriózum. Soma (BIPØLARIS) tökéletes választás volt az énekhez, mormogása és majd fizikai megsemmisülésig vezető üvöltése, a zene idegtépésig feszített húrjai olyan energiabombát próbálnak meg letuszkolni a torkunkon, ami lehet, hogy sok embernek megakadhat, de mások azonnal repetáért könyörögnek. Ezek után érkezik csak meg az egyértelmű kedvencemmé vált Mikor anyánk című dal Varsás Gábor vendégeskedésével (SHUM). Amikor beindul a dal és kiteljesedik az ének…könyörgöm, készítsetek egyszer ilyen dallamvilággal, hangzással és hangulattal egy hagyományosabb doom metal korongot! Egyetlen hatalmas hiba azért nem kerülte el a dalt, méghozzá az, hogy lehetett volna még kétszer ilyen hosszú… Sokadik hallgatásra is megborzongat. Jól is esik ennyi izgalom után a Kisasszony könnyei, ahol egy szomorkás női narráció mellet a dungeon synth alapok is erőteljesebben jelennek meg. Remek arányban kapunk azért gitárhangból is, amit én nagyon gyorsan hiányolni szoktam a pusztán dungeon lemezekről.

Érdekes módon ezek után kezdődik meg a hétköznapi értelemben vett fekete fém a korongon, rögtön egy olyan izgalmas vendéggel, mint a Mexikóban tevékenykedő, magát magyarnak tekintő Azak (SuperFrost). Saját projektjének nevéhez hűen ide is kellő fagyosságot hoz klasszikus károgásával, amit szerintem egész hihetetlen módon támogat meg a jóval összetettebb zenei háttér. Elborultságért a Délibábnak sem kell a szomszédba mennie, M. (RÉM) pedig szépen viszi tovább a kátrányos károgás fáklyáját. Számomra azonban itt akad némi törés a sikermenetben, mivel az MMMMMCDXL című dalt valahogy nem tudtam megkedvelni. Nincs gond a szövegével, a hangulatával, viszont az eddigi kavalkádhoz képest sokkal egyszerűbbnek hatott, ráadásul a középtempót és a lemeznek nagyon jól álló cammogást egy helyen gyilkos tempó váltja, ami egyszerűen nem állt jól a hangzásnak (a kerek, élő dob az ambient és doom mellett jobban megállja a helyét). A korongot végül egy ambient tétel zárja Elmegyek címmel. Furcsának találtam a felépítését, mert fokozatosan épül, tart valahová, feszültséget teremt, majd hirtelen véget ér. A sorozatok egy-egy évada szokott ilyen nyitott módon véget érni, hogy visszacsalogasson a folytatásra. Jelen esetben nem mondanék rá nemet.

Egyedi, személyes, érett, kimunkáltan extrém, valóban hazai produkció a Puszta, amit minden különlegességre vágyónak tudok ajánlani. A szokásos NGC Prod.-os kazettás külsőségekről pedig ne is beszéljünk, a gyűjtők ékköve lehet.

Hexvessel Hexvessel
április 24.
Akela, Innistrad Akela, Innistrad
április 25.